szekrényes zita

búcsújárás a borostyán-kútnál

A bakonybél határában lévő szentkút a néphagyományban

a szentkút és a kápolna (Elblinger Ferenc fotója)

Napjainkban, a 21. század kezdetén minden jel arra mutat, hogy az ember elfelejti, honnan jött, s néha abban is bizonytalan, hogy hova tart. "Életfánkat" azonban úgy kellene alakítani, hogy az virágot hozzon és gyümölcsöt is érleljen. Ezért fontosnak tartom a hagyományos kultúrák és azok értékeinek vizsgálatát, a régi életformák és az ehhez kapcsolódó tárgyak kutatását. A hagyományőrzés nem azt jelenti, hogy a régit visszahozzuk, de mindenképpen meg kell ismernünk, s az értékeset fel kell használnunk belőle. Ezek a hagyományok azok, amik összekötnek minket nagyszüleinkkel, dédszüleinkkel és őseinkkel. Ha ezeket hagyjuk feledésbe merülni, elveszíthetjük gyökereinket és elsodorhat minket a történelem áradata. A gyökereit vesztett nép sorsa ugyanis nyilvánvaló: lassan a feledés homályába merül, felmorzsolódik, vagy teljesen beolvad egy más kultúrájú nép világába.

Örömmel és - ugyanakkor - bánattal töltöttek el a gyűjtésem során Jolán néni szavai: "Annyira örülök, hogy van végre egy fiatal, akit érdekelnek az öregek történetei. Én nagyon szeretek mesélni a gyermekkoromról, de sajnos már senkit nem érdekel!" Pedig lassan elfogynak azok az idős emberek, akik még tudnak nekünk régi csodás dolgokról regélni a saját, vagy szüleik gyermekkorából.

Ezért tűztem ki dolgozatom céljául, hogy megpróbálom felkutatni egy, már szintén feledésbe merült szokás nyomait szülőfalumban, Bakonybélben. Mivel én is itt élek, különösen fontos ez számomra: úgy érzem tudnom kell, hogy melyek voltak egykoron azok a szokások, amelyek összekötötték ennek a falunak a közösségét, amelyek társadalomformáló erőként voltak jelen.

A gyűjtést nehezítette az a tény, hogy egyre kevesebb olyan idős ember él a faluban, akik az egykori búcsújárásokra emlékeznek. A falu határában gyönyörű kápolna és stációk állnak több évszázada, hirdetve, hogy itt nyugalmat és békét lelhet minden ember. Ez a hely, mint tudjuk, Szent István király idején is fontos színhelye volt a világtól való elvonulásnak, itt volt kezdetben remetecellája Szent Günthernek, a monostor alapítójának és a 19. századi hagyomány szerint Szent Gellértnek, Imre herceg tanítómesterének.

Búcsújárás, zarándoklás

Az egykori remeteségek és csodás események színhelyei ma is szent helyek. Alkalmasak az elcsendesedésre, a meditációra, hiszen gyakran a falutól távol eső erdőkben húzódnak meg. A keresztény hagyományban a szent helyekre vezető zarándoklat a vezeklés, a megtisztulás megszentelt formája. Az ide vezető zarándokutak és maguk a kegyhelyek is egyben a népek találkozó helyéül is szolgáltak. Itt minden zarándok nyelvi vagy etnikai hovatartozása ellenére, érezhette a közös hitből fakadó lelki rokonságot. Itt találkozhatott egymással ember és ember, ember és Isten. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy ezeknek a zarándoklatoknak közösségformáló ereje is volt. A zarándokok készültek a szenttel való találkozásra, s ezt a szent helyen való viselkedésük is igazolta. Az ilyen összejövetelekhez, sokadalmakhoz gazdasági érdekek is kapcsolódtak. A búcsús alkalmak kapcsán, ahol alapvetően vallási indíttatásból közeli és távoli települések népe gyűlt össze, lehetőség nyílt a vásárok, piacok megteremtésére is. A kegyhelyek, a zarándoklatok és a búcsújárás világával való ismerkedés napjainkban is fontos feladat.

Barna Gábor különböző kategóriákat különböztetett meg a búcsújáró helyek között. Ez a felosztás a gyalogos búcsújárás jellemzői alapján készült. Lokális jelentőségű búcsújáró helyek: melyek vonzáskörzetének települései kb. 5 órai (azaz 25 km) távolságban vannak a kegyhelytől. Főleg falusi környezetben találhatók. Regionális (kistáji) jelentőségű búcsújáró helyek: melyek körzetében lévő települések átlag 10 óra járásra vannak a kegyhelytől. Faluban és városban egyaránt előfordulnak. Nagytáji vagy szupraregionális jelentőségű búcsújáró helyek (ezekből nincs sok Magyarországon). Nemzetközi vonzáskörzetű búcsújáró helyek csoportja (Bangó F. Jenő szerint ilyen csak három van Magyarországon: Budapest, Esztergom és Máriapócs).

kálvária a Borostyán-kútnál (fotó: Koncz Pál)

A búcsújáró helyek körzethatárai nem esnek egybe a kulturális határokkal, sőt a kistáji jelentőségű búcsújáró helyek zarándoknépe sokszor nyelvileg sem egységes. Mindezt alátámasztja az a tény is, hogy gyűjtésem során nekem is voltak német nemzetiségű adatközlőim, akik Bakonybélbe zarándokoltak el.

A búcsú egy ótörök eredetű szó, melynek többféle jelentése is él a magyar nyelvben. Jelentheti a szent helyekre vezetett zarándoklatot (peregrinatio) vagy a templom védőszentjének emlékünnepét (dedicatio ecclesiae). Hogy a népnyelv különbséget tegyen a két ünnepi alkalom között, bizonyos jelzőkkel látta el a kétféle búcsút. A leggyakoribbak a latin processio helyi változatai voltak. A Bakonyban ez a helyi változat a prosekció, melyet minden adatközlőm használt vagy ismert. A búcsújárás valójában a hit nyilvános megvallása. A szent zarándoklat azon az elképzelésen nyugszik, hogy az istenség egyes helyeken szívesen megnyilatkozik, s az itt bemutatott áldozat különösen kedves neki. A kegyhely különlegességét a hozzá fűződő legenda igazolja. A búcsújáró helyek legtöbbjén, csodás erejű forrással, kúttal, ritkábban fákkal és kövekkel is találkozhatunk. Ezeket a növényeket, fákat, a népi vélekedés szerint átjárja a hely szentsége, szentelményi erőt tulajdonítanak neki. Sok csodatevő forrást is számon tart a néphagyomány, melyeknek vize gyógyító erejű.

Ilyen gyógyító erejű Szentkút található a Bakony keleti szélén fekvő Csatkán is. Az Irgalmasság Anyjáról elnevezett kápolna 1862-ben épült. A dokumentumok azonban arról tanúskodnak, hogy 1792-ben egy Meizler Vilmos nevű vak ember csodával határos módon itt meggyógyult. A búcsúsok szerint a csatkai Szentkút vize főként lábfájás, bénaság ellen jó. A zarándokok üvegekben, korsókban viszik haza a kút vizét, hogy az otthon maradtaknak is kerüljön belőle. Azért említettem a csatkai búcsújáró helyet, mely Komárom-Esztergom megyéhez és a Veszprémi Érsekséghez tartozik, mert gyűjtésem során szinte minden adatközlőm felemlegette a csatkai búcsút. Erről a gyalogos, több napig tartó zarándokútról senki nem feledkezett meg. Elmondásuk szerint általában két napig tartott a Csatkára való ellátogatás. Az éjszakát ott töltötték, és virrasztottak a kápolnánál. Ha mégis útközben érte őket az éjszaka, pajtákban aludtak. A bakonybéliek és a porvaiak is erdei utakon, a főutak megkerülésével jutottak el ide Kisasszony napján (szeptember 8.). Egy évben csak egyszer mentek el Csatkára, mert mesze volt.

A térség lakói azonban találtak maguknak egy közelebbi helyet a Bakonyban, Bakonybél község határában. A hagyomány szerint az itt található kutat még Szent Gellért és társai ásták ki saját kezükkel, melyet három forrás táplál az Atya, a Fiú és a Szentlélek tiszteletére. Egy 19. századi útinapló tanúsága szerint Szent Günther, Szent Gellért és Mór szerzetesek nevét viseli a három forrás. Itt történt az a csodás esemény, hogy Gellért felnevelt egy szarvasborjút, és befogadott mellé egy beteg farkast. A remeteség színhelyén ismereteink szerint csak a barokk kortól kezdve beszélhetünk búcsújárásról. Erre viszont a közelmúltban tárgyi bizonyítékot is találtak. Egy 18. századi Szent Benedek-érmet, melynek egyik oldalán a Pozsony melletti máriavölgyi kegyszobor látható. Mindez azt is bizonyítja, hogy messziről is érkeztek zarándokok a bakonybéli Borostyán-kúthoz.

A falu lakói a búcsújárásokon kívül is felkeresték e szent helyet. A kegyhely élete ugyanis ünnepkörökhöz is köthető. A tavaszi ünnepkörbe tartozó Nagyhét során, az ország több vidékén is élnek a kínszenvedés középkori misztériumából egyes szokástöredékek. Ilyen a Pilátus-verés, Pilátus-égetés, mely leginkább Nagycsütörtök éjszakáján történik. Ennek a szokásnak a nyomai Bakonybélben is fellelhetők. A legények és a férfiak elindultak a község határában lévő Borostyán-kúthoz, s az egész éjszakát itt töltötték. Magukkal vittek egy szalmából készített, favázra erősített bábút is, mely Pilátust jelképezte, majd tüzet raktak a kápolna mellett, hogy azon elégessék a szalmabábút. Ezt a tüzet egész éjjel őrizték, táplálták. Azt tartották, hogy benne van a passióban is, hogy amíg Jézust vallatták az udvaron, a szolgák és a poroszlók tüzeltek és melegedtek. Ennek emlékére gyújtják a tüzet, Pilátust pedig azért égetik el, mert ő adta a zsidók kezére Krisztust. A népi magyarázat szerint azonban, mielőtt elégetik a bábút, botokkal meg is verik. Ez a Pilátus-verés, mely a zsidók lármázását utánozza Pilátus előtt, vagy a természet haragját (földrengés, égzengés) Krisztus halálakor. Közmondásaink is megemlékeznek erről a szokásról: Verik, mint Pilátust. Ez a szokás, mely a források szerint az 1960-as évekig maradt fenn Bakonybélben, a téltemetéshez is hasonlítható. A szalmabábúval kivitték a telet, a sötétséget és a gonoszt a faluból és elégették. A tűzgyújtás rontáselhárító, tisztító eljárás. A tűz pusztító hatása által kívánták ugyanis a személy, tárgy, vagy egyéb dolgok károsodását elérni.

Búcsújárók Bakonybélben

Barna Gábor felosztása szerint a Borostyán-kút a lokális búcsújáró helyek közé sorolható be, hiszen az ide zarándoklók egy nap alatt megjárták az utat. Vonzáskörzetébe tartozott Szűcs, Koppány, Csót, Porva, Csehbánya, Városlőd, Kislőd, Bánd, Jákó, Márkó, Zirc, Lókút, Dudar, Esztergár, Pénzeskút. Adatközlőim elmondása szerint ezekből a falvakból érkeztek ide búcsújárók. Ők mindig korán reggel vagy hajnalban indultak, és főként az erdei utakat használták. A városlődiek Csehbányán keresztül jöttek, ahol idefelé és hazafelé menet is megálltak a kápolnánál, és rózsafüzért imádkoztak. Keresztet és zászlókat is hoztak magukkal, az úton pedig Mária- és Jézus Szíve-énekeket énekeltek. Ők voltak azok, akik az ide érkezők közül még népviseletben jártak. Jellegzetes, bő, ráncolt szoknyát viseltek, mely alatt több keményített alsószoknya is volt. Fölül buggyos ujjú blúzt és pruszlikot hordtak. Porvai adatközlőim is emlékeztek rájuk: "A városlődieket mindig úgy csodáltuk, azok olyan gyönyörű ruhákban jöttek! Még a gyerekek is viseletben voltak."

A porvaiak falujuk határában álló kereszttől indulva Szépalma-pusztán és Somhegyen keresztül érkeztek meg Bakonybél határába. Vezetőjük, előénekesük németül énekelt, hiszen ők is nemzetiségiek voltak. A falu papja nem kísérte el őket útjukra. Rendezett sorokban indultak el Porváról, de az erdőbe érve ez felbomlott. Meghatározott rendje a következő volt: legelöl vitték a feszületet, majd ezt követte a két fehér, horgolt zászló. A sorban ezután az iskolások, gyerekek következtek, majd a férfiak, s végezetül az asszonyok zárták a menetet. Népviseletre a porvaiak már nem emlékeznek, bár megemlítették, hogy a betelepített felvidékiek is velük tartottak, s ők térdig érő, húzott, bő szoknyákban jártak. Arra is emlékeztek, hogy ez alatt keményített alsószoknyákat viseltek, s már 40 évesen feketében jártak. A falubeliek viszont már csak azt a szokást tartották a viseletre vonatkozóan, hogy a gyerekek világos ruhában jártak, az elsőáldozók viszont fehérben jöttek, s ahogy idősödtek az emberek, úgy sötétült rajtuk a ruha. A nőkre azonban még itt is vonatkozott az a szigorú szabály, hogy aki már asszony volt, annak kendőt kellett kötnie. Az úton végig rózsafüzért imádkoztak. Mindig úgy indultak el, hogy a szentmise kezdetére ideérjenek Bakonybélbe. A falu határában aztán ismét rendezték soraikat, összeállt menet. Énekelve jöttek végig a falun egészen a templomig. A bakonybéliek már várták a szomszédos falvakból érkező búcsújárókat, akik a templomban meghallgatták a szentmisét, majd ismét rendezett sorokba álltak és énekszóval kivonultak a Borostyán-kúthoz. Ők végig németül énekeltek, és az imádságaikat is németül mondták. A kegyhelyen aztán első útjuk a kápolnába vezetett, majd végigjárták a keresztutat. Minden stációnál megálltak, elimádkozták a keresztúti ájtatosságot. Lementek a kúthoz is, vizet merítettek, ittak belőle, s haza is vittek azoknak, akik nem tudtak eljönni. Az imák között természetesen ott voltak a fogadalomtételek, felajánlások, kérések az otthon maradtakért, a falubeliekért, betegekért. A porvaiak és a környező települések falvai is a Móric-napi búcsúkor (szeptember 22.) jöttek el a Borostyán-kúthoz, s a templom előtti vásárban mindenki talált búcsúfiát is. A zarándokok elsősorban kegytárgyakat, szentképeket, gyertyát, mézeskalács rózsafüzért vásároltak. A mézeskalács olvasó azért jelentős, mivel a méznek vallási funkciója van. Azt ugyanis a szűzies életet élő méhek hordják össze. Ezért készültek a templomi gyertyák is méhviaszból. Ők már nem jöttek vissza a faluba, hanem a legelőkön keresztül indultak el Somhegy felé, hogy ott ismét rátérjenek erdei útjukra. Hazafelé a Lorettói litániát énekelték:
Erpaárma dich unser! /Irgalmazz nekünk!
Bittet fier uns! /Könyörögj érettünk!
Ein schönen gruis von Maria oltaar /Egy szép üdvözlet a Mária oltártól,
Scheinsstere Muttere Jesu /Jézus szentséges anyja,
Bittet bei Gott fier uns. /Könyörögj értünk az Úrnál.

Az erdőben is volt még egy állomásuk, ugyanis gyalogútjuk mentén egy kőkereszt és egy fa harangláb állt, s áll (elmondásuk szerint) még ma is. A falu határában aztán gyerekek fogadták a hazaérkező búcsújárókat, várták a búcsúfiát. Általában egy mézeskalács rózsafüzért kaptak. Volt aki többet is hozott magával, hogy minden gyerek kaphasson, mert "akinek nem hoztak, olyan fájón tud nézni!". A templomtoronyból is lesték már a menet közeledését, s ha meglátták, harangozni kezdtek. Harangszóra vonultak be a faluba, s egyenesen a templomba mentek. Végezetül itt elénekelték németül a Te Deumot.

Visszatérve a fogadalomtételekre, sokszor nem ismerjük pontosan a fogadalom okát, s megtételének idejét sem. Tudjuk viszont, hogy a Bakonyban élő pénzeskúti németek a 20. század közepéig májusban minden szombaton elzarándokoltak a Borostyán-kúthoz. A népek, betegek és egészségesek a patakban és a kialakított medencében fürödtek.

Érdekes, hogy porvai adatközlőim nem említették meg azt, hogy hazafelé menet Somhegynél, mielőtt rátértek volna az erdei útra, a menet megállt, s a helybeli legények egy tánc erejéig magukkal vitték a lányokat. Bakonybéli adatközlőm, aki egykoron somhegyi lány volt, ugyanis emlékezett erre. Elmondása szerint ilyenkor itt is felállítottak két-három sátort, s valamelyik ház udvarában előkészítették a táncmulatságot is. Mindig volt két első legény (aki még nem nős, és a legidősebb a faluban), s az ő feladatuk volt a zenészek felkérése. Cigányzenészek voltak, akiket felkérőik hazavittek, s ebédet, vacsorát adtak nekik. Mikor aztán a hazafalé tartó prosekciók megérkeztek, a cigányzenekar muzsikálni kezdett, s a legények felkérték egy táncra a prosekciókkal érkező lányokat. Egyet táncoltak velük, majd visszakísérték őket csoportjukhoz, hogy a menet indulhasson tovább. Egyetlen megállóhely várt még rájuk, a somhegyi kereszt, ahol imádkoztak és énekeltek. A helybeliek természetesen tovább mulattak.

A helybeliek nem Szent Móric ünnepéhez kötötték a Borostyán-kúthoz való zarándoklást. Ők egy évben többször is kimentek ide zászlós menettel. Főként Mária-ünnepekkor látogatták a kegyhelyet. Nagyboldogasszony napján (augusztus 15.), Kisasszony napján (szeptember 12.), ha az időjárás kedvező volt Gyümölcsoltó Boldogasszonykor (március 25.) és májusban minden vasárnap délután. A gyülekező ilyenkor mindig a templomnál volt, de misét nem tartottak. A menetnek itt is volt egy meghatározott rendje. A feszületet a sor elején mindig egy idősebb fiú vitte. A zászlókat és a Máriaszobrot - melyet gazdagon díszítettek virággal - mindig lányok vitték. A kereszt mellett elöl két fehér, horgolt csipkezászlóval ment két lány. Ezután következett a kékruhás Szűzanya, melyet a Rózsafüzér Társaság arany sújtásos fehér színű zászlója követett, az Égi anyánk vigyázz reánk felirattal. Volt még ezen kívül a templomban két piros és két zöldes színű zászló, melyet csak húsvétkor és Úrnapkor vittek ki. A piros zászlók mindkét oldalán egy-egy kép található: Lourdes-i jelenés Szent Bernadettel, Fájdalmas Szűz, Szent Adalbert püspök és vértanú, Szent Domonkos. A Rózsafüzér Társaság tagjai után következtek a hívek, a sort itt Bakonybélben a férfiak zárták. A májusi litániákat is mindig itt, a kegyhelyen tartották.

Összegzés

A búcsújárás a megszentelt helyekhez és a megszentelt időhöz kötött különleges imádságok és áldozatok, a bűnbánat és a vezeklés sajátos formája. Segítségért, kegyelemért könyörgünk. A gyalogos zarándoklat az idős emberek elbeszélése szerint az áldozathozatal: a kérés vagy a köszönet sajátos formái. Erre az útra testileg és lelkileg is készülni kell, hiszen a zarándokok nem csak egy külső, hanem egy belső utat is megtesznek: önmagukat és szeretteiket Isten irgalmába ajánlják. A zsoltáros szavai szerint: Boldog az az ember, aki szívében zarándokútra készül. Ennek során felkészül az ember a szenttel való találkozásra. A búcsújárások azt is lehetővé teszik számunkra, hogy olyan közösségbe kerüljünk, olyan emberekkel találkozzunk, akik ugyanúgy a Szentlélek útmutatását keresik életükben, mint mi.

Megjelent: BOROSTYÁN-KÚT, 2002 /4

Ut In Omnibus Glorificetur Deus

Borostyán-kút (Bakonybél) on Facebook