baán izsák osb

egymásra utaltan

Az a vándor, aki az 1600-as évek nyolcvanas éveiben, a török kiűzése után a Bakony szívébe vetődött, az egykor tekintélyes és nagy múltú béli apátság helyén vajmi keveset találhatott. A tágas völgyet teljesen benőtte az erdő, a monostor romjai alig-alig látszottak, s azokat is sűrű rekettyés bozót vette körül. A Gerence patak pedig szabadon folyva nagy területeket öntött el, sással és hínárral tarkítva a vadon zöldjét. A régi gazdaságból csak egy kis rét maradt, de ha az ott legeltetőket a vidék birtokosáról kérdezte volna, a zavaros jogi viszonyok miatt nem kapott volna egyértelmű feleletet: Babocsay Ferenc veszprémi várkapitány, a Szent Márton hegyen lakó béli kormányzó apát és a pápai Esterházyak pereskedtek a tulajdonjogon.

Ha mintegy húsz évvel később, 1708 táján a Rákóczi szabadságharc idején bujdosó kurucként újra erre járt volna, igen nagy változásokat észlelt volna: Porva felől frissen vágott úton érkezhetett a béli völgybe, melyben nyoma sem volt a mocsárnak, bozótnak. A hajdani apátság romjait feltárták, a romok körül a fákat kivágták, új majorsági épület emelkedett az erdő közepén. Egy kétemeletes, fából készült, takaros épületben pedig megtalálhatta volna Göncz Celesztint, Bakonybél 1701-ben benedikált apátját, aki 1693-ban történt kinevezése óta szívén viselte a monostor sorsát, s 1701-ben oda is költözött, hogy az újjáépítési munkákat személyesen vezethesse. Ha az ott lakó néhány cselédtől érdeklődik, azt is megtudhatja, hogy Celesztin apát egyben Kajár és Móriczhida ura is, s e két községből származó csekély jövedelméből tudja szépíteni a bakonybéli monostort. Falut még ekkor sem talált volna.

A gondolat, hogy az ősi apátság köré falu épüljön, Vidlics Ferenc kormányzó apát fejében született meg, aki 1709-ben vette át Bakonybél irányítását az időközben pannonhalmi apáttá választott Göncz Celesztintől. Miután az apátság régi birtokai közül sikerült visszaszereznie az agyagliki malmot, ami számára biztos jövedelem forrása volt, 1713-ban a béli birtokon falutelepítésre gondolt: Megpróbált olyan családokat hívni és letelepíteni a Bakony szívében, melyek föld és vagyon nélkül elhagyták szülőhazájukat, és az ország elnéptelenedett, belső területeire jőve reméltek jobb megélhetést. Vidlics kezdeti próbálkozásai nem hoztak valódi eredményt: A kevés termőföld miatt mindössze három szlovák parasztcsalád telepedett meg a monostor körül. Az apát azonban nem mondott le szándékáról, és tízévi kitartó munkával megteremtette annak feltételeit, hogy valódi község születhessen apátsága mellett.

Mindenek előtt a letelepedők számára szükséges életfeltételeket akarta biztosítani. A termőföld hiányát szakaszos erdőirtással próbálta enyhíteni, lépésről lépésre hódították el a vadontól a területet az újonnan érkezők. Az apátság tulajdonát képező irtásföldek után fizetendő jobbágyterhek pedig alacsonyak voltak. A földhiánnyal küzdő emberek felfedezték a nagy mennyiségben rendelkezésre álló fában rejlő lehetőségeket is, és elkezdtek faszerszámokat készíteni ezzel gyakorlatilag mind a mai napig meghatározva a születő község arculatát. A betelepülők jogainak védelmében az apát szót emelt a szomszédos falvak - Ugod és Teszér - jogtalan erdőhasználata ellen. A község létszámban és épületekben lassan gyarapodni kezdett, sorra épültek a szegényes jobbágyházak, 1722-ben pedig a régi templom szentélyének helyén elkészült egy kis, kápolnaszerű templom. Hogy az építkezéshez szükséges anyagot ne kelljen messziről szállítani, Vidlics apát 1723-ban malmot és vele deszka- illetve zsindelymetszőt építtetett a Gerencén, a következő évben pedig - egy társával végleg Bakonybélbe költözve - kolostorépítésbe fogott.

Az apát a faluba költözők lelki szükségleteiről is gondoskodott. A kis templom még fel sem épült teljesen, már keresztelő volt Bakonybélben: Az építkezésekre és a gazdaságra felügyelő Mogyorossy Ferenc kisfiának maga az apát szolgáltatta ki a szentséget. A bakonybéli anyakönyv legelső oldalán lévő régi magyar szöveg ezt az eseményt örökíti meg: "Anno Domini 1721. die 25 januarii. Én, Vidlics Ferencz Bakon-Béli apátur, itt Bakon Bélben körösztöltöm Istók névű gyermeket, ugy mint Mogyorossy Ferencz fiát, az Annya pedigh Markus Kata: Köröszt Apja Ugodi Takács János: Köröszt Annya, Jánsó Jánosné ez előtt Ugody Mester megh hagyott Eözvedgye". A fatemplom elkészülte után a monostorban élő Kavorics Gellért atya lesz a község lelkipásztora. 1725-ben orgonistát, azaz kántort hívnak a faluba, s joggal feltételezhetjük, hogy ez egyet jelentett a bakonybéli iskola kezdeteivel, a kántor egyben a gyerekek tanítója is volt. 1730-ban már esketnek, és vezetni kezdik a jegyesek és az elhunytak anyakönyvét.

Vidlics Ferenc apát, a község atyja 1730-ban meghalt. Bár utódai néhány évig nem törődtek a falu dolgaival, a növekedés nem torpant meg. Amikor 1736-ban Pirnecker Emilián személyében ismét gondos, rátermett elöljárót kapott a monostor, első ízben írták össze Bakonybél községet. Az összeírás latin szövegéből több más érdekesség mellett megtudhatjuk, hogy a faluban megtelepedett jobbágyok a monostortól rétet kaptak a falutól délre, s onnan minden család legalább egy szekér szénát kaszálhatott magának. A Koppány felé vezető út mentén pedig családonként annyi földet, jobbágytelket kaptak, hogy azon egy mérő gabonát tudtak elvetni, azaz családonként körülbelül fél hold jutott. A szöveg említést tesz ezen kívül az irtásföldekről is. Az összeírásban 36 családfő szerepel, 13 család élt jobbágysorban, tehát részesültek az imént említett földből, amit meg is műveltek. Nekik volt valami kevés vagyonuk, házuk. 23 család viszont zsellér volt, azaz semmijük nem lévén állattartásból, erdőkitermelésből, szerszámkészítésből éltek. A családok többsége szlovák nevet viselt, kevesebben voltak a magyarok, vallás tekintetében mind katolikusok voltak. Az összeírtak között találunk több olyan családot, akiknek leszármazottai ma is itt élnek (Hasprai Fülöp, Palkovics Mátyás, Haik János, Gasparics Mátyás, Szekrényes György, Gazdig Mátyás, Pék János). Az 1700-as évek közepétől felgyorsul a község fejlődése, 1754-ben már hetven család élt itt, a Bakony szívében: Bakonybél több száz lelkes településsé nőtte ki magát, a bencés közösség pedig új kőtemplomot és monostort tudott építeni, mely nagyobb létszámú közösséget volt képes befogadni.

A Szent Mauríciusz Monostor török utáni újjáéledése és Bakonybél község létrejötte tehát egyszerre, egymással szoros összefüggésben zajlott: A birtokukat visszaszerző apátok felelősséget vállaltak a völgyben letelepedő hontalanokért, igyekeztek szerény megélhetést biztosítani számukra, jogaikat próbálták védeni, lelki szükségleteikről kezdettől fogva gondoskodtak. Az apátság pedig a növekvő falu munkaerejére és a jobbágyterhekből származó jövedelmekre alapozhatott, amikor a romokból újjáépült a templom és a monostor.

Az elmúlt három évszázad története során az ilyen együttműködés sajnos csak ritkán (pl. a világháború végén, az oroszok bevonulásakor) jellemezte a monostor és a község kapcsolatát. A falu civil önszerveződésével, a XIX század végének szekularizációjával párhuzamosan - melynek története megérné az elmélyült kutatást - egyre többször jutott szóhoz a szembenállás, az érdekellentét. Az intéző személyén keresztül igazgató fölbirtokos bencések és a falu lakossága közötti kapcsolat messze állt a harmóniától, állandó feszültségek, sebek, súlyos történetek terhelték, s ezek hatása mind a mai napig érződik.

Mára, a XXI. század elejére a viszonyok és erőviszonyok egyaránt megváltoztak, s ezzel az együttműködésnek is új útjai nyíltak. Az apátság többé már nem a feudális nagybirtokos szerepében jelenik meg, akinek anyagi haszna származik az itt lakókból, s ezért megélhetést, lelkipásztori ellátást nyújt, felelősséget vállal értük. Ilyen szempontból a monostor többé nem meghatározó tényező a falu életében. Egyazon emberi közösségnek vagyunk részei, hasonló gondokkal küzdünk, s a minket körülvevő világ gazdasági, szellemi, erkölcsi kihívásai egyformán érintenek mindannyiunkat. Ezekkel a nem csekély kihívásokkal pedig csak közösen tudunk szembe nézni, úgy, hogy a közös érdekeket saját pillanatnyi érdekeink vagy éppen érdektelenségünk elé helyezzük. Az elmúlt század viharai utáni újrakezdés, megújulás mindannyiunk számára csak akkor lesz lehetséges, ha a közös gyökereket elmélyítve tudatosítjuk minden bakonybélinek, a falunak és a monostornak azt az egymásra utaltságát, ami megvolt a kezdetekkor, és - bár más formában, más körülmények között - megvan ma is.

Megjelent: BOROSTYÁN-KÚT, 2003 /2

Ut In Omnibus Glorificetur Deus