Manufaktúra
menüpont alatt találhatók meg.
baán izsák osb
a bencés monostorok jelene és jövője
elhangzott a magyar nemzeti múzeumban, 2006. december 16-án
Hölgyeim és Uraim, tisztelt hallgatóság!
"Nem vagyok én próféta, sem prófétának fia" - ezek az Ámosz könyvéből származó szentírási szavak jutottak eszembe, amikor megláttam a kiállítás programjában a leendő előadásomnak adott címet. Megijedtem tőle, mert a jelen leírható adatokkal, eseményekkel, de a mögöttük húzódó dinamikák feltárásához komoly megkülönböztetésre van szükség, a jövőről beszélni pedig első hallásra mindenképpen vakmerőség, főleg ha az ember fiatal. A bencések múltjáról sokkal könnyebb volna előadást tartani - gondoltam -, s Babits Jónásához hasonlóan, aki "rühellé a prófétaságot" én is inkább arra gondoltam, hogy az eseményeiben, összefüggéseiben már rögzült múlt lesz az a hajó, amire felszállva menekülni próbálok a prófétaságra szólító feladat elől. De az után jobban átgondolva rá kellett jönnöm, hogy ez nemcsak szemben állna a kiállítás témájával, amennyiben a béli monostorból származó tárgyak, képek, hangzóanyag és film mind a jelent próbálják bemutatni, hanem a múltba való meneküléssel egyben olyan dolgot követnék el, ami a bencés monostorok egyik nagy kísértése: a jelen kihívásai helyett az idillizálható és idealizálható múltat választanám. S miután felidéztem biblikum-tanárom mondását, mely szerint "prophetica visio non est televisio", azaz a próféták nem a jövőbe látnak, hanem a Torah adta kritériumokkal olvassák a jelenben zajló történéseket, már nyugodtabb lélekkel fogtam hozzá a feladathoz: a bencés monostorok jövőt meghatározó jelenének bemutatásához néhány általam választott kritérium alapján.
Már e rövid bevezetőből is érzékelhető, hogy előadásom nem kíván a tudományosság köntösében fellépni, valójában nem több, mint egy vallomás arról, hogy egy egyszerű fogadalmas szerzetes hogyan látja azt a bencés világot, aminek néhány éve része, s ez egyben azt is jelenti, hogy az itt elhangzottak nem kívánják más, ettől eltérő vélemények létjogosultságát kétségbe vonni.
A témához alapvetően két szempontrendszer szerint fogunk közelíteni. Az előadás első felében az egység és sokféleség fogalompár alapján próbáljuk felvázolni azt a történelmi folyamatot, melynek során létrejönnek a Bencés Konföderációt alkotó kongregációk, majd számadatok és két monostor, egy afrikai és egy ázsiai konkrét helyzetét bemutatva kívánunk átfogó képet adni a bencések konkrét jelenével kapcsolatban. Az előadás második felében ezzel szemben teológiai-spirituális szempontok alapján elemezzük mindazt, amit a mai társadalom a monostorok számára lehetőségként és kihívásként jelent.
A, A jelen a múlt tükrében - egység a sokféleségben
Notker Wolf prímás apát a közelmúltban egyik beszédét a következő mondattal nyitotta: "A bencés nem rend, hanem rendetlenség". A kijelentés remélhetőleg nem a szerzetesek cellájának állapotára utal, hanem a sokféleségben megmutatkozó egységre, arra a jellemvonásra, mely kezdettől fogva az egyetemes Egyház sajátossága, s amely születésüktől fogva meghatározza a bencés monostorok életét és egymáshoz való viszonyát. A bencés világ ma is rendkívül színes, sokféle, s jogi értelemben valóban nem tekinthető rendnek. Az egyes monostorokat elsősorban a közös Regula köti össze, s bizonyos földrajzi vagy történeti tényezők alapján szerveződnek a Kongregációknak nevezett szövetségek, melyek együttesen alkotják a Bencés Konföderációt. Először tekintsük át nagy vonalakban azt a történeti fejlődést, ami a mai struktúrát kialakítja.
1. Sokféleség - uniformitás - egység
Hagyományosan a bencés rendet tartják a legősibb szerzetesrendnek, Szent Benedeket pedig a szerzetesek pátriárkájának, a nyugati szerzetesség atyjának. Ez a fajta elképzelés feltételezi, hogy az egységet a rendalapító Benedek személye teremti meg, s a történet a kezdeti egység felől halad a sokféleség felé. A források azonban másról tanúskodnak. Amikor Benedek montecassinói apát megírja a Regulát a VI. század közepén, az egyház nyugati területein is, akárcsak Keleten, a szerzetesség már általánosan elterjedt jelenség. A szerzeteseket összeköti az az életállapot, mely az evangéliumi életre szóló hívásra adott radikális válaszból születik, azaz a nőtlenség vállalása és a Szentírás igéi szerint alakított élet, de az, hogy ez az életállapot milyen konkrét életformában testesül meg, az nagyban függ a helyi adottságoktól, kultúrától, meghatározó szerzetesektől. Egy ezerfős, ír szerzetesközösség monachusa, egy lérinsi szerzetes és Cassiodorus közösségének tagjai egymástól merőben eltérő körülmények között élték mindennapjaikat. Az egyes szerzetesközösségek a helyi egyház kihívásainak és körülményeinek megfelelően a püspök fennhatósága alatt jönnek létre, s általában önállóak, nem függnek más monostoroktól, nem szerveződnek rendekbe. Az akkori szerzetesi világban a subiacói remetetelep, majd a montecassinói monostor születése csak csepp a tengerben, s a minden bizonnyal Montecassinóban írt Regula is csak egy a sok életszabály közül, melyek a korszakban a monostorok életét szabályozták.
S ha azt várnánk, hogy Benedek halála után bencés monostorok születnek Itáliában, akkor nagyot kell csalódnunk: Montecassinót a longobárdok 577-ben lerombolják, a szent sírja több, mint száz évre elhagyatottá válik, a szerzetesek pedig, akik magukkal viszik a Regula kéziratos példányát, Rómában, a Laterán mellett húzzák meg magukat. Benedek kultuszával kapcsolatban Nagy Szent Gergely dialógusait kivéve semmiféle említést nem találunk egészen a 8. század eleji liturgikus forrásokig, s a Lateránban megtelepedő szerzetesek valószínűleg a Rómában élő görög kolostorok mintájára rendezik be az életüket. A Regula azonban nem teljesen tisztázott módon a 7. század első felében ismertté válik és elterjed először Galliában, az ír hatásra létrejött, Szent Kolumbán nevéhez kötődő frank monostorokban, majd szerepe egyre nő az angliai és végül a germániai, Szent Bonifác nevével fémjelzett szerzetesmozgalomban. Itáliában csak jóval később terjed el, Montecassino 717-es újraépítése után. Bencés monostorokról azonban még mindig nem lehet beszélni, a 8. század közepéig a Regula mixta, a vegyes regula jellemző az ír-frank és az angolszász monostorokra egyaránt.
A 743-as Concilium Germanicumtól kezdve jelentkezik az a folyamat, melynek során a karoling birodalom érdekeinek is köszönhetően a benedeki regula lassan háttérbe szorítja a többi szerzetesi szabályzatot, s Jámbor Lajos uralkodása alatt az Aniani Benedek nevéhez kötődő birodalmi reform végül a bencés regulát kötelezővé teszi a karoling birodalom összes monostorában. A 816 és 819 között zajló három ácheni zsinaton születnek azok a rendelkezések, melyek lehetővé teszik, hogy ettől kezdve bencés szerzetességről beszélhessünk: A Regula, amit idáig útmutatásként, lelki tanításként olvastak a monostorokban, mostantól kezdve jogi szöveggé, törvénnyé válik. Aniáni Benedek jelmondata az una regula, una consuetudo azt is jelentette, hogy a monostorok életében, mindennapjaiban is egyfajta uniformitásnak kellene létrejönni. Szabályozzák a három monasztikus szerzetesi fogadalmat, az apát, perjel, alperjel jogkörét, a mindennapi káptalan és a konventmise gyakorlatát, az étkezéssel kapcsolatos szokásokat. A karoling reform idején jelentkezik először az az elképzelés, mely szerint az azonos szokásokat követő monostorok között szorosabb együttműködés jöhet létre.
Az első rendnek, ordo-nak nevezhető formáció végül Cluny alapításai során jön létre, annak a reformmozgalomnak eredményeként, mely a 10. és 11. században megújította, és egységbe tömörítette az európai bencés monostorok nagy részét. Ennek ára azonban az egyes monostorok önállóságának elvesztése volt. Az una consuetudo, a teljes uniformitás és a jogilag is rendnek nevezhető struktúra azonban csak a ciszterci rend születésével valósul meg. A 13. században éri el a bencés regulát követő szerzetesség a legnagyobb létszámot (az akkor ismert Európában a becslések szerint minden 10. ember szerzetes volt), s az életformát illető legnagyobb egységet, de ugyanakkor indul hanyatlásnak is, mert a városok, egyetemek, új rendek születésével járó kihívásokra (jegyezzük meg, talán éppen az uniformitás miatt) nem képes megfelelő választ adni.
Miután a helyi szinten szervezett szerzetesi zsinatok elégtelennek bizonyultak az évszázados krízis megoldására, megszületnek az első bencés kongregációk. A kongregáció szerkezete lehetővé teszi, hogy az egyes monostoroknak ne kelljen elveszíteniük függetlenségüket, ugyanakkor a hasonló környezetben, hasonló tradícióval rendelkező monostorok egymásnak hathatós segítséget nyújthatnak. Bár az 1300-as években létrejött Angol Kongregáció a legkorábbi, mégis az 1408-ban, Itáliában alapított Szent Jusztina Kongregáció az első, mely a folytonosságot megőrizve napjainkban is létezik Cassinói Kongregáció néven. Ettől kezdve sorban alakulnak a Kongregációk, kezdetben kizárólag területi alapon. A ma is létezők közül sorrendben harmadik a Tolnai Máté idején 1514-ben alapított Magyar Bencés Kongregáció. A svájci, a bajor és az osztrák az ellenreformáció idején jön létre, az összes többi az 1800-as évek közepétől a 20. század elejéig terjedő időszakban, a bencés élet Felvilágosodás, Francia Forradalom és Napoleoni háborúkat követő megújulásának idején. Az európai újjáéledés főszereplői a liturgiájáról híres Solesmesi, a századfordulón virágzó Beuroni és a Maredsous apátságához kötődő Angyali Üdvözlet Kongregáció. A tengeren túli apátságok is szövetségbe tömörülnek, a legelső újvilági monostorokat gyűjti össze a Brazil Kongregáció, Észak-Amerikában pedig alapításuk szerint két kongregációt hoznak létre, az Amerikai-Cassinói és az Amerikai-Svájci Kongregációt. Itáliából indul útjára, de hamar nagy, nemzetközi szövetséggé növi ki magát a Subiacói Kongregáció, s szintén az egész világon jelen van a német eredetű, 20. sz. elején született missziós bencés kongregáció Sankt Ottilien központtal.
1880-ban, Szent Benedek születésének 14. centenáriumán merült fel először annak lehetősége, hogy a bencések egy rendbe tömörüljenek. Az ötlet XIII Leóban támogatóra talál, aki mindenek előtt egy tanulmányi központot, kollégiumot kíván létre hozni. Az 1888-ban újraalapított Szent Anzelm Kollégium új épületének alapkövét 1893-ban teszik le az Aventinuson (1. kép). Az építkezés minden költségét álló pápának hálás apátok elkészítik a Konföderáció tervét, s még abban az évben július 12-én megszületik a 13 kongregációt egybefoglaló Bencés Konföderáció, melynek élén a korlátozott jogkörrel rendelkező prímás apát áll, aki egyben a Szent Anzelm Apátság apátja is. Az egyes kongregációk megőrzik autonómiájukat, s a Kúria centralizáló törekvéseinek sikeresen ellenálló Bencés Konföderáció 1952-ben elfogadtatja a Lex propriát, mely jogilag is szentesíti a már kialakult struktúrát.
2. A jelen számokban és életképekben
Láttuk tehát azt a folyamatot, mely a kezdeti sokféleségből kiindulva az európai történelem tendenciáit követve és a benedeki Regulára támaszkodva az egység és az uniformitás felé vezeti a nyugati szerzetességet, majd az új történelmi helyzethez alkalmazkodva a kongregációk és végül a Konföderáció létrejöttével egy olyan jogi struktúra születik, mely egyszerre képes garantálni az egységet és a sokféleséget.
E folyamat végén a jelen számszerűen a következő képen fest: A tavalyi adatok szerint a Konföderációhoz 7825 fogadalmas bencés szerzetes tartozik, ebből 4334, tehát valamivel több, mint a fele felszentelt pap. A legnagyobb kongregáció a subiacói 1242 szerzetessel. A legnépesebb monostor még mindig az egyesült államokbeli Saint John's - Collegeville, ahol jelenleg 162 szerzetes él, ám az utóbbi 10 évben 40-el csökkent a szerzetesek létszáma, s jelenleg a közösség kétharmada 60 év feletti. Európa legnagyobb kolostora a missziós bencések bajorországi központja, Sankt Ottilien 135 szerzetessel. Általános tendencia minden kongregációban a létszámcsökkenés. Az 5 évvel ezelőtti adatokhoz képest 576-al van kevesebb bencés, az utóbbi 15 évben 1273-al csökkent a Konföderáció létszáma. Amilyen ütemben fogynak Európában és Észak-Amerikában a szerzetesek, olyan látványosan szaporodnak a monostorok Afrikában és Ázsiában (elsősorban Indiában, Koreában és Vietnamban). Latin-Amerika spanyol nyelvű kolostorai hasonló cipőben járnak, mint az európaiak, a Brazil Kongregáció létszámában enyhe növekedés figyelhető meg. A Magyar Bencés Kongregáció a maga 106 szerzetesével a harmadik legkisebb a bencés világban, az elmúlt 15 évben létszámunk 40 fővel csökkent.
A számoknál azonban sokkal többet mondanak azok a gyakran új élethelyzetek, melyekkel a monasztikus szerzetesség a fejlődő országokban kell, hogy szembenézzen. Két kollégiumi társammal készítettem interjút, egy afrikai és egy koreai bencést kérdeztem arról, hogy mit jelent számukra bencésként élni saját hazájukban.
Maximilian Musindai a kenyai Tigoni monostor egyszerű fogadalmas szerzetese. Egy római ebéd közben beszélgettünk a hivatásgondokról, s egészen komoly arckifejezéssel mondta, hogy náluk is jelentkeznek a problémák, az érdeklődők száma rohamosan csökken. Amikor visszakérdeztem, hogy ez konkrétan mit is jelent, a válasz a következő volt: Öt évvel ezelőtt a monostori nyílt napra még 500 jelentkező jött el. Idén sajnos már csak 250... Ez után döntöttem úgy, hogy alaposan kikérdezem a kenyai bencés életről. A Sankt Ottilieni Kongregációhoz tartozó missziós bencés közösséget 1979-ben alapította egy tanzániai monostor Nairobi külvárosában a püspök kérésére. 4 szerzetessel indultak, ma 47-en élnek a házban, ennek majdnem fele egyszerű fogadalmas, néhány német bencés segíti életüket. Az elmúlt 25 évben 3 új alapítást hívtak életre, egyet Ugandában, és kettőt Kenyában, ahol a 33 milliós népesség 90%-a keresztény, 45 %-a katolikus. A monostor napirendje hasonló az európai monostorokéhoz. 5.30-kor kelnek, laudes, szentmise és reggeli után a délelőttöt munkával töltik. Ebéd és szieszta után ismét dolgoznak, este pedig a vesperás és vacsora mellett a Lectio Divinát végzik mind közösen, mind egyénileg. Heti három alkalommal közösen sportolnak. A leginkább kártyázással töltött rekreációt követő Kompletórium 20.30-kor kezdődik. A feladatok nagyon különbözőek, a missziós monostorban gazdálkodnak, tehenet, disznót, csirkét tartanak, kukoricát, babot és teát termesztenek nagy területen. A szerzetesek között van két praktizáló orvos és egy állatorvos, némelyek bejárnak a nairobi egyetemre tanítani. Lelkipásztori szolgálatuk több plébániára kiterjed, többek között a nagyváros egyik nyomornegyedét is ők látják el.
Max szerint a bencés élet új és furcsa a hagyományos afrikai kultúra szemszögéből. Az élet rendje, hogy a fiatal férfi feleséget vesz, és megkapja apja nyájának egy részét. Ez által teljesedik ki az élete. Aki monostorba megy, mindkettőről lemond. Az afrikai ember számára furcsa a cella intézménye is. Hagyományosan közösen alszanak, a nők az egyik, a férfiak a másik helyiségben, így monostorba lépésekor bizony félt egyedül aludni. Komoly problémát jelent a törzsi hovatartozás. A törzsi beavató szertartás része, hogy a fiatal megtanulja, kik a törzs ellenségei, s velük szemben védelmeznie kell övéit. A monostorban 16-17 különböző törzsből való szerzetesek élnek, s komoly, szinte reménytelen feladata a novíciusmesternek, hogy megtanítsa a szerzeteseket testvérként, ellenségeskedés nélkül élni. Az étkezési szokások terén nincs probléma, a hagyományos kultúrában az étkezés ünnepélyes, szent alkalom, általában csendben fogyasztják el az ételt, így a monostori, csendes étkezés természetes mindenki számára. Kétfélét főznek minden nap, egy helyi és egy "nemzetközi", azaz idegen gyomor számára is könnyen fogyasztható ételt tekintettel a külföldiekre. A liturgiát részben angolul, részben szuahéli nyelven végzik, afrikai dallamok felhasználásával.
Amikor arra kérdeztem rá, hogy a cölibátus miatt sokan hagyják-e el a monostort néhány évi szerzetesi élet után, a válasz meglepetésemre nemleges volt. A monostor 27 éves fennállása óta mindössze egy örökfogadalmas és egy egyszerű fogadalmas lépett ki tőlük. A számunkra hihetetlen jelenség miértjére hamar megkaptam a választ: Éppen a cölibátus furcsasága miatt a monostorba lépést a társadalom úgy fogadta el, hogy egyenértékűvé tette ahhoz a törzsi szertartáshoz, melynek keretében valaki a törzsi vének tanácsának tagjává válik, felelősséget vállal sokakért. Max egy népes törzsből származik, s szabad ég alatt tartott egyszerű fogadalmára saját elmondása szerint 10.000 ember jött el. Aki fogadalmat tesz vagy szentelésben részesül, azt a törzs vezetői megáldják, s úgy tekintik, mint aki nyilvánosan felelősséget vállalt a törzsért, lemondva az őt illető, s Afrikában oly fontos földről, sőt, még a házasságról is. A monostor elöljárója kijelenti, hogy ettől kezdve az illető a monostoré, egykori otthonában nincs helye többé. Ezek után a monostort elhagyni nemcsak szégyen, hanem egyet jelent a hontalansággal, a kitaszítottsággal. Ezzel együtt még mindig problémás, ha esetleg az elsőszülött vagy az utolsó gyermek kíván monostorba lépni, mert amíg az apja nevét viselő elsőszülött szerzetesi elköteleződését a család kihalásával egyenértékűnek tartják, az utolsó gyermek hagyományos kötelessége a szülők gondozása, így gyakran erőszakkal is visszatartják az elhatározástól.
Felmerülhet a kérdés, mint ahogy bennem is felmerült, hogy vajon nem az anyagi jólét reményében választják-e a szerzetesi hivatást a fiatalok. A növendékfelvétel folyamatát a következő módon írta le afrikai rendtársam: A 250 jelentkezőből alapelvként évi 7 fiatalt fogadnak be a noviciátusba. A felvételhez feltétel a középiskolai végzettség. Ha nagyon szegény fiatal kéri felvételét, például a nyomornegyedből, akkor a monostor kijelölt szerzetesei felkeresik a családot, felmérik annak lehetőségét, hogy anyagilag hogyan lehet segíteni a rászorulókon, a fiatalt pedig mindenek előtt taníttatják. A szakközépiskola elvégzése után, amikor szakma van a fiatal kezében, döntés elé állítják: Elsősorban biztos munkát ajánlanak neki a monostorban vagy kapcsolataikon keresztül máshol. Második lehetőségként ajánlják fel a monostorba való felvételt. Ha az illetőt az anyagi biztonság vágya vezérelte, akkor a biztos állást fogja választani. Ha pedig a család helyzete annyira nehéz, hogy a fiú támogatása nélkül nyomorognának, akkor a felvétel lehetőségét fel sem ajánlják.
Végezetül jövőjéről kérdeztem Maximiliant. Tervei szerint a monostor egyik alapításában, a tőlük 2000 km-re északra lévő kis közösségben szeretne szolgálni. Az etióp határhoz közel lévő alapítás egy ottani nomád törzs evangelizálására jött létre. A meglehetősen vad törzs primitív körülmények között él, mezítelenül járnak, s mivel a nyájjal vándorolnak, a monostor is gyakorlatilag mobilis. Nagy problémát jelent a törzsi szabályok által szentesített promiszkuitás, hiszen pár évvel ezelőtt egy arra gyakorlatozó katonai alakulatnak "köszönhetően" néhányan AIDS-szel fertőződtek, s mára a felnőttek háromnegyede beteg. A missziós bencés közösség célja az evangelizálás és a betegségről valamint a szexualitásról való tanítás mellett az, hogy a törzs fiataljai közül néhányat kitaníttasson, s orvosként, esetleg szerzetesként társaik szolgálatára állítson. Az adott helyzetben Max elmondása szerint az óvszer propagálása gyakorlatilag a törzs fennmaradásának záloga.
Másik interjúalanyom Pachomius Choe dél-koreai bencés, a lassan száz éves múltra visszatekintő, és a Sankt Ottilieni Kongregációhoz tartozó Waegwan apátság örökfogadalmas, felszentelt szerzetese volt. A számos függő házzal rendelkező apátsághoz 130 szerzetes tartozik, kb. 10 fős a német jelenlét. Napirendjük hasonló a kongregáció európai vagy afrikai házainak életritmusához. A lelki-szellemi erőműhöz hasonló monostor tevékenységi köre elképesztő. Földjeiken zöldséget, gyümölcsöt és rizst termesztenek. Asztalos- és ötvösműhelyt tartanak fenn, művészi, színes ablaküveget készítenek, könyvkiadójuk és nyomdájuk van. Négy különböző városban tartanak fenn lelkigyakorlatos központot, 2000 oblátussal foglalkoznak, intézetet hoztak létre a dolgozók jogainak védelmére és egy másikat az amnesztia előmozdítására. Négy gimnáziumot, valamit szerzetesek részére főiskolát működtetnek, ellátnak 5 plébániát. Még a villanyszerelő is szerzetes.
Amíg Afrikában a szerzetesi életforma újszerűsége okoz problémát, addig Koreában éppen ennek fordítottja igaz: A monostorba jelentkezők többsége nem tesz különbséget a társadalomban bevett buddhista szerzetesség és a keresztény szerzetesség között. Pachomius elbeszélése alapján Korea lakosságára jellemző egy általános és mindenkire érvényes szellemi-filozófiai alapmeggyőződés, ami a buddhizmusból, Konfucius tanaiból és az ősi sámánizmusból áll össze. A vallás ehhez képest csak járulékos dolog, a legtöbb fiatal csak a katonai szolgálat idején dönt valamelyik vallás mellett, mert ott a kérdőíven választani kell a buddhizmus és a keresztény, ezen belül protestáns vagy katolikus vallás között. Kereszténynek lenni inkább szokást jelent, mint meggyőződést. Mindez megjelenik a monostor életében is. Kiváló a kapcsolatuk a közeli buddhista kolostorral, a hagyományos ünnepeken ők is részt vesznek a szertartásokon, és gyakran szerveznek találkozókat, konferenciákat. A bencések nagy része, beleértve Pachomiust is, életformájukat, lelkiségüket tekintve nem éreznek jelentős különbséget a buddhista szerzetesekéhez képest.
Sajátos szabály a koreai bencéseknél, hogy a monostorba való belépéskor mindenkinek el kell döntenie, szeretne pap lenni, vagy nem, s a döntésen többet már változtatni nem lehet. Ez azt is jelenti, hogy ha valaki a papság mellett dönt, de az ehhez szükséges tanulmányokat képtelen elvégezni, akkor el kell hagynia a közösséget. A kemény szabály mögött az a szándék húzódik, hogy a konfuciánus kaszt-rendszer ne okozhasson megoszlást a monostorban. A szerzetesi élet elején meghozott személyes döntés kizárja annak lehetőségét, hogy a papszentelést magasabb kasztba lépésként fogják fel.
A koreai missziós bencésség közel száz éve van jelen az országban, s a növekvő jólét, valamint a missziós helyzet megszűnése válaszút elé állítja a bencés közösségeket. Pachomius szerint él a vágy a fiatalokban a csendesebb, visszavonultabb élet után, ami egyet jelentene a - szerinte német hatásra kialakult - széles körű aktivitás leépítésével, ugyanakkor a Kínában feltáruló missziós lehetőségek más utakra hívják a koreai bencéseket.
B. Jövő a jelen tükrében - hagyomány és nyitottság
Az egység és sokféleség fogalompárt, amit az eddig elmondottak során próbáltunk megvilágítani, a történelem és a bemutatott élethelyzetek alapján kifejezhetnénk más formában is: míg az egységet a Regula, a közös hagyományban való gyökerek biztosítják, addig a sokféleség azokból a válaszokból fakad, melyeket az egyes közösségek az őket körülvevő kulturális, földrajzi, társadalmi helyzet kihívásaira adnak. Visszatérve a mi, nyugati világunkba az alábbiakban arra keressük a választ, hogy a környezetével a vendégeken és a felvételüket kérő fiatalokon keresztül kapcsolatban lévő monostor és a társadalom kapcsolatában mik azok a pozitív lehetőségek, melyek a megélt hagyományból fakadnak, s ugyanakkor a korszellem milyen veszélyeket rejt magában a monostorok jövőjére nézve.
1. Egy bencés kultúra lehetőségei
A közelmúltban Angliában nagy sikert aratott a BBC egy különös vállalkozása: az egyik angol bencés monostorban az itthon is ismert Big Brother-höz hasonló valóságshowt forgattak. Négy különböző korú férfi költözött be egy hónapra a monostor vendégházába, s a tévétársaság rögzítette mindennapjaikat. Az egyik résztvevő idősebb, házas ember volt, a többiek fiatal "single" férfiak, egyikük erotikus tartalmú honlapokat szerkesztésével foglalkozott, s volt köztük ezoterikus filozófiát oktató is. A tévénézőket meglepte az a világ, amivel a monostor falai között a kameráknak köszönhetően találkoztak. A sajátos életforma mellett sokakat megérintett az a diszkréció és emberség, lelki érettség, amivel az egyes szerzetesek a programban résztvevők személyes problémáihoz közeledtek. A műsor ideje alatt több, mint 10.000-en látogattak el a monostor honlapjára (összehasonlításul: a bakonybéli monostor honlapján lévő agóra-blogon mindössze egy üzenet árválkodik). A vállalkozás, bármilyen abszurdnak tűnjön is, arról tanúskodik, hogy a bencés monostoroknak ma is van üzenete a társadalom felé.
A bencés szerzetesség egyik sajátossága a stabilitás, a helyhez való kötődés. A kultúra szó a latin colo igéből származik, s elsődleges jelentése "lakni valahol". Ebben az értelemben a kultúra azt a módot jelenti, ahogyan egy helyen lakunk, ahogyan a környezetünket alakítjuk, s így lehet sajátos értelemben vett monasztikus kultúráról beszélni, mely megmutatkozik a monostor épületében éppúgy, mint a benne lakók életmódjában. F. Debuyst magyarul is megjelent könyve és a Regula kezdőmondata alapján hívhatjuk ezt a létmódot a "meghallgatás" kultúrájának. A monostor épülete és napirendje ahhoz segíti hozzá az embert, hogy képes legyen meghallani nemcsak a liturgia, a Szentírás és a lelkiatya szavait, de saját szívének rezdüléseit, a természet, az évszakok, a hőmérséklet változását, a kilátást, a hozzá forduló másik embert. A hallgatás-meghallgatás vezet el ahhoz a felismeréshez, hogy az anyagi a lelki hordozójává válhat, hogy a világban minden képes Isten jelenlétéről beszélni, ha az ember meghallja a benne elrejtett igéket. Hogy a kereszténység örömhírének megfelelően az Isten az emberiben tárja fel önmagát azzal nem elegyedve, de mégis attól elválaszthatatlanul. Így a bencés kultúra nem a világtól való elfordulást, nem az anyagon való túllépést jelenti, hanem azt, hogy a világra való odafigyelésnek, meghallgatásnak köszönhetően az anyag túllép önmagán, s Istenről kezd el beszélni.
Eme kultúra 10 ismertetőjelét szeretném röviden felsorolni, mint a hagyományban gyökerező bencés élet "kínálatát" a mai társadalom felé.
1. Isten elsősége. A bencés monostorok épülete is plasztikusan kifejezi azt, hogy a monostorban minden az istenkeresés és az istenszolgálat köré rendeződik. A napirend minden mozgása az épületegyüttes középpontjában található templom felé és a templom felől történik, a Szent, amivel a liturgián találkozunk, szétárad a monostor minden zugába, megszenteli az élet minden mozzanatát. A döntés, hogy Isten kerül életünkben az első helyre, mely a keresztségben újjászületett ember sajátja, s egyben a monasztikus hivatás lényege is (Krisztusnak semmit elébe ne tegyenek), mintegy gravitációs pontként olyan állandóságot képes létrehozni, melynek köszönhetően a monostorban minden helyiség és tárgy azt suttogja: nem ti vagytok az elsők, akik használtok minket, s nem is ti lesztek az utolsók. Az Isten elsősége teremti meg azt a hagyományt, amely a társadalomban ma annyira hiányzik.
2. A központtól távoli élet. A monostorok általában kivételes szépségű, szimbolikus erővel rendelkező helyeken épülnek, melyek a távol esnek a társadalom központjait jelentő városoktól. A világ peremén születő genius loci olyan életfeltételeket teremt, melyek a központban hiányoznak, s a monostor hivatásához tartozik, hogy a marginális lét adta lehetőségeket megossza azokkal, akik a központból kivonulva ellátogatnak oda. Az elszigeteltség ellenére minden monostor kapcsolatban van egy-egy várossal ami a világos elhatárolódás ellenére is része saját identitásának (nekünk Zirc, Pannonhalmának Győr, Tihanynak talán Veszprém). A domborzat, a természet, az épületek és az elszigeteltség a monostor körül egy olyan tánccá forrnak össze, melybe bekapcsolódhat mindaz, aki a központ felől a perem felé tart. A monostorokba vezető út, mint a pannonhalmi emelkedő vagy a bakonyi kanyargós út mind a megtérés folyamatának szimbólumai.
3. Közösségi élet. Bár az istenkeresés egyfajta magánnyal jár együtt, a bencés Regula sajátos viselkedéskultúrát teremt. Benedek mag van győződve arról, hogy Krisztus minket együtt akar az örök életre vezetni (RB 72,11), s ennek megfelelően az emberi kapcsolatokban meghatározott rendnek kell létrejönnie. A fiatalok az időseket tiszteljék, az idősek a fiatalokat szeressék (RB 63) - írja a Regula, s a tisztelet és udvariasság különböző gesztusait írja elő a szerzetesek számára. Az egymással való beszéd módja is az alázatot és a tiszteletet kell, hogy tükrözze. Egy vendégünk megállapította, hogy a szavainknak súlya van. A stílus és hangnem, mely a bencés monostorokat jellemzi, a társadalom gyakran kemény és sietős ügyintézésének kontrasztja lehet.
4. Csend. Ez a hagyomány több, mint negatív előjelű fegyelem. Az Istenre figyelés és a meghallgatás vágyából fakad. Ellenáll annak a nagyon emberi és a mai társadalomra, egyházra egyaránt jellemző tendenciának, hogy zajt keltsünk magunk körül. A monostor (Bakonybélben hiányzó) kerengője felerősíti a csendet, és távol tartja a zajt. A csendből születő szó könnyebben telik meg jelentéssel.
5. A tudás szeretete. A szerzetesség együtt születik a Szentírás olvasásával, a Lectio Divina gyakorlatával. A lassú, elmélkedő olvasás teszi lehetővé Isten Igéjének meghallását, s minden kor szerzetese saját gondolatait társítja a szent szövegekhez. Ily módon a szerzetes szívével párhuzamosan a Biblia is kitágul, s az Isten felé vezető út része lesz mindaz, ami a teremtéssel és a történelemmel kapcsolatos, melyekben Isten kinyilvánítja önmagát. Teremtés és történelem Krisztusban sűrűsödik egyetlen pontba, így a monostor szellemi tevékenysége is elsősorban Őrá irányul. A bencés könyvtárak a szabadság, a megpihenés, a bölcsesség és az imádság helyei, arról tanúskodnak, hogy "itt az ember olvas", mert a szavak az egyetlen Igéhez vezetnek.
6. Munka. Ha arra gondolunk, hogy mit jelent ma a munka kortársaink nagy részének, akkor a bencés bölcsesség ezen a téren is útmutató lehet. Szent Benedek szerint a munkaeszközökkel úgy kell bánni, mint az oltár szent edényeivel (31,10), hiszen a kétkezi munkának is van lelki dimenziója, valójában a teremtés iránti tisztelet, a teremtésben való részvétel egyik formája. A monostor napirendje pedig biztosítja, hogy ne a munka határozza meg a rá fordított időt, hogy ne vehesse el az időt és a központi szerepet az istenszolgálattól. (battuta: non si deve, ma si fa / si dovrebbe, ma non si fa)
7. Vendégszeretet. A monasztikus vendégfogadás gyakorlata harmonikusan egyesíti önmagában a közelség és távolságtartás két aspektusát. Az érkező vendéget úgy kell fogadni, mint magát Krisztust, udvariasság, békeköszöntés, imádság jellemzi a befogadás gesztusait, s ez az idegenekkel szemben gyanakvó társadalomban figyelemre méltó. Ugyanakkor a Regula gondoskodik arról, hogy a vendégeknek meglegyen a külön élettere, külön étkezője meghagyva ily módon a közösség intimitását.
8. A művészet szeretete. Ha az említett monasztikus kultúra az Isten jelenlétre való figyelés, a meghallgatás kultúrája, akkor az, amit a minket körülvevő világban legkönnyebb észrevenni, mint az Ige, a lelki hordozóját, nem más, mint a szépség. Ha az Igére figyelve lakunk huzamosabb ideig egy helyen, akkor a hely lassan széppé válik, hiszen az ember sajátja, hogy a természetben, a másikban, az Isten Igéjében felfedezett szépségre válaszoljon, s a válaszban a maga módján kifejezze azt a szépséget, amely megérintette. A középkori apátságok román stílusú, legtöbbször anonim oszlopfői, freskói vagy a Palermo melletti Monreale lélegzetelállító mozaikjai valójában nem akarnak más lenni, mint kőbe vésett, falon megjelenített Lectio Divina. Személyes jó barátom, Ruberval Monteiro, az egyik legismertebb kortárs bencés festő első rajzait úgy készítette, hogy életének egy nehezebb időszakában a Lectio Divina idején nem talált nyugalmat, s a növendékfelelős azt javasolta neki, hogy meditáció gyanánt rajzoljon. Így a monasztikus művészet sajátja, hogy az Igéből táplálkozik, arra válaszol akár képzőművészet formájában, akár költészetként.
9. Nevelés. A kezdet kezdetétől létezik a jelenség, hogy a szülők egy monostorra bízzák gyermekük taníttatását. A monostori iskolák lehetősége ma is az, hogy a szerzetesi életmód sérülése nélkül hosszú távra falai közé fogadva a fiatalokat a monostor képes közvetíteni számukra azokat az értékeket, melyekkel a társadalomban képviselni akar. Az információ-átadás mellett így valódi formációt, nevelést nyújt.
10. Az Egyház misztériuma. A misztérium sajátossága Szent Pál szerint, hogy egyszerre titok, mely kezdettől fogva rejtve van, és meghaladja az embert, ugyanakkor egy konkrét dolog által jelenvalóvá válik, és közvetíteni képes Isten és ember között (2Kor 2,7). A monostor temploma és épülete arról tanúskodik, hogy a misztérium sajátos módon van jelen a világban. Hogy a keresztény ember Istentől jövő hivatása egyrészt elhív a világból, összehív egy helyen, népet, családot hoz létre, mely a világban van, s ugyanakkor küld a világ felé. A monostor ebből a szempontból valódi egyház, ekklészia, szünagógé, missio. De a megváltás misztériumának feltárulása során a világ fogalma átalakul: a bűneivel, sötétségével elhagyott világból kilépve, s Isten Igéjét mindenben meghallva a szerzetes végül Benedekhez hasonlóan a világot, mintegy egyetlen napsugárban összegyűjtve látja (dial.), s a mindentől elkülönült szerzetes végül az egész világgal egységben éli napjait (Evagriosz).
2. Korszellem(ek) - a bencés monostorok kihívásai
Az imént elhangzott felsorolás, mely azokat az értékeket próbálta összeszedni, melyeket a bencés monostorok ma a társadalomban hordozni hivatottak, nyilvánvalóan egy idealizált bencés kultúra ismertetőjegyei, mely a valóságban a legritkább esetben valósul meg ebben az éteri, tiszta formában. Valójában csak úgy írhattuk le a Regulán alapuló bencés hagyomány eme értékeit, hogy gondolatban elkülönítettük a monostort és a társadalmat, amiben él. A valóságban azonban a monostor szerzetesei is a társadalom produktumai, s a szerzetesek számára az igazi kihívást az jelenti, amit Czeslaw Milosz egyik, Thomas Mertonhoz írt levelében úgy definiál, mint "az egyén lelkébe ültetett társadalom", mindazok a tendenciák, amelyekkel a hagyományban gyökerező életforma az egyes szerzetesek lelkében, életében találkozik, és konfliktusba kerül. Olyan megkülönböztetésről, küzdelemről van szó, melynek egyszerre vannak külső kiváltó okai, és bennünk gyökerező elemei. Ezért a szerzetesekre ható és számukra kihívást jelentő korszellem megjelenési formáira kiválóan alkalmazható az a fogalom, amit a korai szerzetesség "rossz gondolatnak", logiszmosznak nevez. Az előadás végén most arra vállalkozunk, hogy az Evagriosz Pontikosz által összegyűjtött 8 gonosz szellem alapján próbáljuk bemutatni példák segítségével a jelenben a bencés monostorokra és a szerzetesek lelkére leselkedő veszélyeket. A felsorolás az idő szűkössége miatt nem ad lehetőséget az egyes témakörök kifejtésére, csak szeretnénk néhány mondatban felvillantani a nehézségeket, problémákat, és az esetleges megoldást.
1. A falánkság. Evagriosz szerint a legelső, szerzetesre támadó gonosz szellem a falánkság szelleme. Az ember ételhez, étkezéshez való viszonya árulkodik önmagához és a világhoz való viszonyáról. Nem véletlen, hogy a benedeki regula részletesen szabályozza a monostori étkezések lefolyását, a böjti időszakokat, s az ételről szóló fejezetek valamint a liturgiát elrendező fejezetek között több párhuzamot is fel lehet fedezni. Az étkezés szent és közösségi aktus, a kiközösítés egyik súlyos következménye, hogy a szerzetes egyedül eszik, és ételét nem áldják meg. Az étkezés kultúrája a nyugati világban lényeges változásokon ment keresztül, s ez hatást gyakorol a monostorok életére is. Egy németországi apátságban tapasztaltam, hogy a majdnem 40 fős közösségből a napirend szerinti vacsorán 4-en voltak jelen, a többiek külön időpontban étkeztek. Hallottam olyan amerikai apátságról is, ahol lemondtak a közös étkezésről, s a konyhán mindenki akkor eszik, amikor akar. A nyugati világ kolostoraiban általános a nassolás, többen küzdenek túlsúllyal, de előfordul az ellenkezője is, másfél éve egy itáliai kolostorban anorexiában halt meg egy szerzetes. Az étkezéssel kapcsolatos problémák ellen a bencés hagyomány a böjt és étkezés ritmusával, a közös étkezések idejének megtartásával hathatós eszköztárral rendelkezik.
2. Paráznaság. A minket körülvevő világban mindenütt a szexualitással találkozik az ember, méghozzá annak torzult, kereskedelmi, pénzzé tehető formájával, elég végignézni az óriásplakátokat. Mindaz, amit a monostor falai korábban kívül tudtak tartani, ma az Internetnek köszönhetően gombnyomásra a szerzetes cellájában van. A nyugati világ monostoraiban sokfelé jelen lévő, súlyos probléma a homoszexualitás is. Az iskolát fenntartó közösségeket a pedofilia botránya fenyegeti. A közelmúltban a Római Kúria által kiadott dokumentum, mely a homoszexuális hajlam különböző fokait különíti el, véleményem szerint nem ad kielégítő megoldást a problémára. A szexualitással kapcsolatos problémák mögött mindig a személy affektív, érzelmi fejlődésével van probléma, ezért különösen a szerzetesi élet elején a képzésért felelős szerzeteseknek nagy gondot kell fordítaniuk a fiatalok érzelmi érlelődésére, mely a közösségben szeretetben és szabadságban megélt emberi kapcsolatokon keresztül vezet.
3. A pénz szeretete. Az európai és amerikai monostorok többsége viszonylagos anyagi jólétben él. A bencés szegénység - ellentétben más, későbbi rendek felfogásával - megengedi, hogy a monostornak vagyona legyen, csak a szerzetes magántulajdonát tiltja. Ennek ellenére több nyugati közösség kivételes gazdagságot biztosít szerzeteseinek. Egy osztrák monostorban például az örökfogadalom után a szerzetes lakberendezővel alakíthatja ki lakosztályát, s megválaszthatja a használatába kerülő autó márkáját. Egy amerikai diáktársam számára a saját monostora egy hitelkártyán keresztül akkora összeget bocsátott rendelkezésére havonta, amekkora az én egész éves költségvetésem. Mivel az anyagi ügyek intézéséhez kompetenciára van szükség, s a dolgok pénzügyi oldala sokkal konkrétabb, kézzel foghatóbb, mint a szerzetesi és lelki aspektus, több felé megfigyelhető jelenség, hogy az apát helyett lassan a monostor ökonómusa lesz a valódi döntéshozó, a hatalom letéteményese, a vállalkozásként vezetett monostor életét pedig a Regula helyett a pénzügyi szempontok és a piac irányítja.
4. Szomorúság. Evagriosz szerint a szomorúság a frusztráció, a be nem teljesült vágyak következménye. A nyugat-európai monostoroknak egy nagy része a fennmaradásért küzd. A létszámcsökkenés, a fiatalok elmaradása, a közösség kihalásának naponta fenyegető árnya sok bencés monostorra rányomja bélyegét. Különösen Itáliában találkoztam olyan nagy múltú, de rohamosan fogyó és emberi számítás szerint hamarosan megszűnő közösségekkel, melyek szomorúságot sugároztak maguk körül, s ennek egyik konkrét megjelenési formája a bezárkózás, a rezignáltság: Egy itáliai ciszterci apátság elküldte a novíciusait mondván, hogy a jelen nehéz helyzetben nem tudnak foglalkozni velük. Egy holland bencés közösség az újjászületés reményében néhány évre kölcsön kapott egy brazil apátságból fiatal szerzeteseket, de a kulturális, generációs különbségekből adódó kényelmetlenségek miatt visszaküldték őket Brazíliába éppen akkor, amikor az első holland fiatal érdeklődni kezdett a közösség iránt. Evagriosz szerint a túlzott szomorúság az öngyilkossághoz vezet. Úgy tűnik, ez a közösségekre is érvényes. A bencés Regula előírásai nyilvánvalóan a közösség fennmaradását szolgálják, mégis egyértelmű, hogy a szerzetes reménye nem az intézményben, a monostor fennmaradásában, hanem az örök életre vezető Istenben van.
5. Harag. A monostorokból nem hiányoznak a nézeteltérések, összezördülések. Hallottam olyanról is, hogy szerzetesek összeverekedtek. Mindez nem új jelenség, része emberi mivoltunknak. Viszont új, s talán a korszellem tekintély-válságával kapcsolatos az a fajta ellenérzés, harag, ami az elöljáróra irányul, s ami egyre szélesebb körben jellemzi a nyugati bencésséget. A Regula számára oly fontos engedelmességgel nem nagyon tudunk mit kezdeni, s az utóbbi években több nagyobb létszámú, híres közösség a leköszönő apát helyébe rövid időre szóló kormányzóperjelt választott.
6. Akédia. Evagriosz szerint az akédia, azaz a csüggedtség, kedvetlenség, elvágyódás szelleme két alapvető jellemvonással rendelkezik: megakadályozza, hogy a szerzetes az imádságra, olvasásra, munkára koncentráljon, s minden áron arra akarja rábeszélni, hogy elhagyja a celláját, és utazzon, ismerősöket látogasson. Röviden gyűlöletessé teszi azt, ami van, és kívánatossá azt, ami nincs, vagy távol van. Véleményem szerint ma a telekommunikáció eszközei a szerzetesi akédia egyik fontos előmozdítói. A monostorok többségében használt e-mail és mobiltelefon, ha nem kellő érettséggel társul, akkor a szerzetest virtuális kapcsolatok sokaságával szórakoztatja vagy éppen terheli, s ezek a kapcsolatok, melyek nem képesek betölteni a társ hiányából fakadó érzelmi űrt, kedvetlenséget, elvágyódást eredményezhetnek, végül a monostor elhagyásához vezetnek. Az utóbbi évtizedekben egyre inkább mobilissá váló társadalomban a szerzetesek is hajlamosabbak többet utazni, kimozdulni a falak közül, ami nem mindig használ a belső stabilitásnak.
7. Hiú dicsőség. A hiú dicsőség Evagriosz írásaiban arra a kísértésre vonatkozik, mely a rendes, szentéletű szerzetest arra buzdítja, hogy a jót az emberek szeme láttára, az elismerésért, önmaga kedvéért vigye végbe. Véleményem szerint a bencés közösségeket terhelő és atomizáló individualizmus gyökere valahol itt keresendő. Nagyobb és kisebb létszámú közösségek egyaránt szenvednek a szerteágazó feladatok miatt, s nem ritka, hogy úgymond "pozícióba kerülő" tehetséges szerzetes végül elszigetelődik a közösségtől, és önkényesen, szerzetesi állapotától függetlenül - esetleg nagyon jól - vezeti a monostor vállalkozását. Ez történt az egyik német apátságban is, ahol az országszerte ismert sörfőzde tehetséges szerzetes-vezetője szembekerült apátjával, és végül nyilvános botrány kíséretében elhagyta a rendet.
8. Gőg. Az utolsó, és legveszélyesebb rossz gondolat a gőg, mely azokat sújtja, akik példamutató életük révén megszabadultak az összes rossz gondolattól, de végül az érdemet Isten helyett önmaguknak tulajdonítják. Érzésem szerint ez a rossz szellem elsősorban azokat a - valljuk meg, jól menő - tradicionalista szerzetesközösségeket környékezi meg, akik életformájukban nagyszerűen valósítják meg a bencés hagyományt, de a monasztikus életet ideológiává fejlesztik, s az "igazi" szerzetesi élet kritériumaként antik, részben idejétmúlt szokásokat valamint sajátos, konzervatív teológiai és liturgikus nézeteket tartanak szem előtt. Gyakran nagy társadalmi támogatást élveznek, de elsősorban azok részéről, akik a jelen körülményekből a biztonságot adó múltba kívánnak menekülni, s így valójában a monostor egy mesterséges közegben élik elzárkózott életüket.
Konklúzió
Előadásunkban megpróbáltuk bemutatni a bencés monostorok jelenét előbb az egység és a sokféleség majd a hagyomány és nyitottság fogalompárok segítségével. A Konföderáció házait összeköti a közös Regula és a belőle származó közös monasztikus értékek, ugyanakkor a világ különböző részein, különböző kultúrákban élő közösségek az életformák sokféleségében léteznek a mindenkori jelen kihívásaira adott válaszok alapján. A bencés életforma fennmaradásának kulcsa úgy a múltban, mint a jövőben a megkülönböztetés, s az abból fakadó megújulásra való képesség. A jelenre nyitottan, a társadalomban működő dinamizmusokat észrevéve, s azokat a hagyomány kritériumai alapján integrálva vagy elutasítva haladnak előre az egyes monostorok. Mind az elzárkózás, a hagyomány abszolutizálása, mind a túlságos nyitottság, a korszellemhez való hozzáidomulás komolyan veszélyezteti a közösségek jövőjét. A megkülönböztetés pedig nem pusztán a közösségekért felelős elöljárók feladata. Minden egyes szerzetes egyénileg és közösségi szinten is felelős azért, hogy az önmagában és környezetében megjelenő tendenciákat, gondolatokat a Regula és a szerzetesi hagyomány fényében értékelje és értelmezze. Különleges felelőssége a fiatal szerzetesi nemzedéket képző növendékelöljáróknak, hogy az önismeret és a bencés hagyomány ismeretének kettős kritériuma alapján érett, megkülönböztetésre képes szerzetesek éljenek a holnap monostoraiban. A bencés szerzetességnek van mondanivalója a mai és a jövőbeli társadalom számára, amennyiben világos értékeket képviselve, a világra nyitottan, de ahhoz nem hozzáidomulva vállalja azt a küldetést, amely kezdettől fogva sajátja: Isten konkrét, emberi formában való jelenlétéről, a köztünk lévő Krisztusról tanúskodni a világban.
Ut In Omnibus Glorificetur Deus
