Manufaktúra
menüpont alatt találhatók meg.
baán izsák osb
a béli apát bajvívója
"Rossz szomszédság török átok" - tartja a mondás. A bakonybéli monostor történetéből azonban kiderül, hogy a rossz szomszédi viszony bizony a törökkor előtt is komoly összetűzésekhez vezethetett a béli apátság és a birtokaival szomszédos területeket bíró püspökök, világi földbirtokosok vagy szerzetesi közösségek között. A konfliktus forrása legtöbb esetben abban rejlett, hogy a szent-istváni alapítású monostor birtokai nem alkottak egységes birtoktestet, hanem kisebb-nagyobb távolságban, elszórtan helyezkedtek el az ország területén, s a hozzájuk közeli földek tulajdonosai gyakran vetettek rájuk szemet.
A perpatvarok különösen jellemzőek voltak az Árpád-kor utáni időkre, a 14. és a 15. századra. A problémás tulajdonjogi kérdések rendezésének különféle formái voltak. A legtöbb estben a törvényes utat választották, azaz a felek a királyhoz vagy valamelyik tekintélyes szerzetesi konventhez, esetleg püspöki káptalanhoz fordultak jogorvoslatért. Az apátság középkori okleveleinek gyűjteményét olvasva az a benyomása támad az olvasónak, hogy az említett két évszázadban másból sem állt a bakonybéli monostor élete, mint a veszélyben lévő, vagy már elvesztett földterületekért való pereskedésből. De arra is volt példa, hogy a birtokvita lezárása érdekében a világi és egyházi nagyurak az erőszaktól sem riadtak vissza. 1453-ban például a bakonybélben kormányzó apáti tisztet betöltő Gergely apát egy bajvívó bajnokot küldött a lövöldi karthauzi kolostorba, hogy lerendezze a sok éve zajló ellenségeskedést a béli apátság és a néma barátok közössége között.
Ez a konfliktus, melyre hamarosan részletesebben kitérünk, s amelynek szereplői a béli apát és egy másik szerzetesközösség, ill. annak elöljárója, sajnos nem ment ritkaságszámba a monostor történetének fent említett két évszázadában. Míg az Árpád-korban Bakonybél birtokait elsősorban a győri püspökkel, Pápa városával, később a veszprémi káptalannal szemben volt kénytelen védeni, addig az 1300-as évektől kezdve egyre gyakoribbá vált az olyan viszály, melyben szerzetesek szemelték ki a béli apát egyik-másik faluját vagy sajátították ki valamely kiváltságát.
Időrendben az első ilyen jellegű összetűzés, amiről az oklevelek tudósítanak, a béli völgyhöz közeli, talán túlságosan is közeli Zirc szerzeteseivel zajlott le. A III Béla idején (1182) alapított, nagy befolyással rendelkező apátság monachusai 1257-ben a Kékkútfő nevű, ma már nehezen azonosítható helységről nem tudtak megegyezni a "fekete" bencésekkel. A konfliktus akkor még békésen, a fehérvári káptalan előtt létrejött egyességgel zárult. A 15. századi szerzetesek azonban már képtelenek a hasonlóan szelíd problémakezelésre: 1421-ben, egy februári vadászat során Mihály béli apát kutyái átűztek egy szarvast a zirciek birtokára, s a bakonybéliek csak ott tudták leteríteni. Amikor ez tudomására jutott András zirci apátnak, elszabadultak az indulatok: A rákövetkező esztendőben a ciszterciek jobbágyai rendszeresen rátörtek a Bakonybélhez tartozó Akolra (a mai Akli), s elhordták a falu szénáját és gabonáját, sőt, az ilyen portyák alkalmával egészen közel merészkednek a bencés apátsághoz. 1422 őszén végül arra ragadtatták magukat, hogy ötvenen összeverődve rátörjenek a béli monostor közvetlen közelében lovakat legeltető szolgákra, s őket elkergetvén az apátság öt lovát elhajtsák. Az ügyet kivizsgáló pannonhalmi konvent az esetet jelentette Zsigmond királynak, s a zirci apát a győri káptalan előtt volt kénytelen felelni tettéért, a feszült viszony a "két szomszédvár" között azonban megmaradt a török időkig.
Az oklevelekből hasonlóan viharos esetekről értesülhetünk a premontrei prépostságokkal kapcsolatban is. Először a zsámbéki közösség birtokához tartozó Szerdahely jobbágyai követtek el törvénytelenséget a bakonybéli Péter apát javainak részét képező Kajár (mai Balatonfőkajár) község ellen. 1356-ban fegyverekkel törtek a falura, és harminc szekér szénát zsákmányoltak. A csetepatéban a béli apát Miklós nevű jobbágyának, Alapi Benedek fiának nyíllal átlőtték a lábát. Az ügy végkimeneteléről nem tudósítanak a források, csak annyit tudunk meg, hogy a győri káptalan vizsgálja ki. Az 1400-as években azután egy másik befolyásos premontrei prépostsággal, a csornaival gyűlik meg a béli apát baja. A perpatvar úgy kezdődött, hogy a premontrei Antal prépost Gyarmaton lakó emberei az 1420-as évek elején bérbe vették a Bakonybélhez tartozó, Győr vármegye déli részén fekvő, Ponyvád nevű falut, csak éppen elfelejtettek bérleti díjat fizetni... 1424-ben az apátság megbízottja próbálta beszedni három évre visszamenőleg a járandóságot, de a gyarmati jobbágyok csak egy évit akartak megadni. Erre az adószedő elkobozott két lovat és két kaszát. Antal prépost szót emelt jobbágyai érdekében, s levélben, majd személyesen is megkereste a bakonybéli Mihály apátot, hogy a bérleti feltételeket tisztázzák. Bár látszólag sikerült megegyezni, s a bérleti feltételeket papírra is vetették, fizetni ez után sem akarózott a csornai jobbágyoknak. Sőt, 1427 nyarán, amikor a gyarmati bérlők már 8 évi bérleti díjjal tartoztak, s a föld visszaadásáról hallani sem akartak, Pányvádon erőszakkal elvették a béli apát éppen arra járó, kajári jobbágyának, János fia Simonnak nagy értékű lovát. Bár a győri alispán jelentette az esetet Zsigmond királynak, a béli apát türelme ekkorra elfogyott: pereskedés helyett összegyűjtötte a kajári férfiakat, s erőnek erejével vett elégtételt a csornai jobbágyokon. Rajtaütöttek lakóhelyükön, Gyarmaton, összeszedtek a faluban minden gabonát, s ami felfért a kocsikra, azt magukkal vitték, ami pedig nem, azt a szekerekkel és lovakkal beletiporták a sárba. Mihály apátnak később felelni kellett tettéért, de Antal ellen is sokáig folyt a per a bérlettel álcázott földfoglalásért, valószínűleg mindhiába: Egy harminc évvel későbbi oklevélben, 1458-ban a győri főispán Mátyás királynak jelenti, hogy az akkor már Pál névre hallgató csornai prépost emberei még mindig jogtalanul tartják birtokukban Ponyvádot...
A ciszterciekkel és premontreiekkel zajló háborúskodás azonban eltörpül amellett az évszázados viszály mellett, ami a béli monostor és a lövöldi (a mai Városlőd) karthauziak életét keserítette meg. Az 1360-as években már a komáromi domonkosokkal is meggyűlt a baja a béli Pál apátnak, mert a prédikáló barátok a bakonybéli kiváltságnak számító komáromi vámot megkárosítva maguk is vámszedésbe kezdtek. De igazán csak akkor kezdett főni a feje, amikor a Bakony déli részén 1364 körül Nagy Lajos kezdeményezésére megtelepedő karthauziak jobbágyai kiszemelték maguknak az apátság ottani birtokait. Legelőször arról értesülünk, hogy 1368-ban az új lövöldi kolostor János nevű perjele arra próbálta rávenni a nyúli jobbágyokat, hogy a béli apát helyett neki fizessenek dézsmát. A béli Pál apát, aki korábban hosszasan pereskedett különféle nagyurakkal a nyúli szőlők jövedelméért, ezt meghallva megtiltotta a nyúli embereknek, hogy bármit is fizessenek a perjelnek.
1369-ben azután rendkívül agresszív támadás érte a béli apát birtokában lévő falvakat: Történt, hogy június 28-án a Bakonybélhez tartozó Polány (mai Magyarpolány) és Borsod község lakosai a szomszédos és szintén apátsági birtokban lévő Etej faluban összegyűltek, hogy a három falu dolgos munkájából származó szénát egymás között elosszák. Az éjszakát is ott töltötték. Amikor a lövöldiek tudomást szereztek arról, hogy a másik két falu őrizetlenül maradt, a nagy zsákmány reményében János perjel testvére, Jakab összeszedte a fegyverre fogható férfiakat, köztük sok kőfaragót, akik még az építkezésen dolgoztak, s másnap hajnalban, pirkadatkor íjakkal, dárdákkal, fejszékkel, ostorokkal, tőrökkel és kardokkal állig felfegyverkezve rárontottak a békés parasztokra. A veszprémi alispán Nagy Lajos királynak írt jelentésében Tarantino-filmbe illő színekkel ecseteli a történteket: "Szombaton hajnalban, a pirkadat első órájában a felkészült összeesküvők gyalogosan, szekéren vagy lóháton gátlástalanul, a bírvágyó perjel parancsát követve váratlanul lecsaptak a fent említett Polyán falura. Fegyverrel a kezükben, gyűlölettel és ragadozók módjára törtek be a községbe, s akit ott találtak, ütötték, ahol érték: Kinek a fején, kinek más testrészén okoztak súlyos sérüléseket, egyeseket tőrrel szúrtak meg, másokat nyíllal lőttek át, sőt, számos, tiszteletre méltó, férjes vagy özvegy asszonyt kardokkal és tőrökkel vágtak meg, másoknak karjukat törték el. Ezen kívül a polányi János fia Mártont saját házába beszorították, majd karját levágták, s fején halálos sebet ejtvén félholtan feldobták egy szekérre, és Ólövöldre szállítva ott őrizték. Az apát tiszttartójának helyettesét, a polányi Benedeket pedig szintén házába szorítva nyilakkal és kardokkal nyomorult módon a másvilágra küldték, élettelen testét pedig szekérre rakták, Ólövöldre vitték, s egy ideig mindenki számára látható módon egy fentebb már említett, Zentus nevű paraszt háza előtt hagyták. Később a paraszt kérésére a testet elrejtették, de az egyházi temetést megtagadták tőle." A véres agresszió után mind a két falut kirabolták. Minden házba betörtek, s amit találtak, azt magukkal vitték: ruhákat, pénzt, edényeket, kendőket, ékszereket, szerszámokat, fegyvereket, nyerget, kantárt, legfőképpen pedig jószágokat. Elhajtották az összes juhot, az ökröket, teheneket és borjakat, mintegy 150 állatot, valamint kilenc lovat és disznókat. Az alispán emberei pár nappal az eset után siralmas állapotokról számoltak be: a házak feltörve, Polány csaknem teljesen, Borsod részben lerombolva, többfelé vértócsák, rengeteg sebesült és törött végtagú férfi és nő. Sajnos a dokumentumokból nem tudjuk meg, vajon a vétkeseknek felelniük kellett-e tettükért, vajon a sokfelől szorongatott Pál apát tudta-e érvényesíteni jogait, azt viszont igen, hogy az erőszakoskodás ezzel még nem ért véget.
Mivel a lövöldiek ezután sem tettek le a közelükben fekvő, gazdag területről, hét évvel később, 1376-ban az új perjel, Szaniszló, elődjének példáját követve a még épen maradt Etej községre szabadította rá az embereit, s a béli apát néhány jobbágyát és marháját elraboltatva azzal zsarolta Pált, hogy ha javait vissza akarja kapni, akkor mondjon le Etejről a néma barátok javára. Erre már a bakonybéli szerzetesek konventje is felemelte a szavát, s mereven elzárkóztak a birtok elidegenítésétől. Úgy tűnik, a karthauziak körében valóságos rendi karizmává fejlődött az erőszakos földfoglalás, mert 1402-ben Péter nevű elöljárójuk próbált bakonybéli földet kisajátítani az időközben újjáépített Borsod, Polány és Etej valamint Endréd környékén. Mindez bőségesen elég okot szolgáltatott ahhoz, hogy a bakonybéli apát és jobbágyai hosszú időre első számú közellenségnek tekintsék a karthauziakat.
Ez a terhelt viszony volt a hátterében az 1453-as év során zajló összetűzésnek is. Ekkor ugyanis fordult a kocka, s a polányi jobbágyok, akik kollektív emlékezetükben minden bizonnyal őrizték az egykori vérengzést, fizetség nélkül vették használatba a lövöldi kolostor udvarnoki földjeit. A béli Szent Móric apátság kormányzóapátja, a hatalmas milkói Gergely püspök ebben bátorította is őket, sőt egy darab földet maga is a bélhez tartozó polányi birtokhoz csatolt. A lövöldiek Mihály nevű perjele tiltakozott a királynál. Gergely apát erre, amikor Budán, az esztergomi érsek vendégházában összetalálkozott néhány lövöldi karthauzival, nekik esett, s "illetlen szavakkal" mindennek elmondta a néma barátokat. Elöljárójuk tiltakozására Ulászló király törvényes úton próbálta rendre inteni a béli apátot, s eskütételre kötelezte, melyben bizonyítani kellett, hogy ő a földfoglalásról nem tudott. Az esküre később sor is került, de az apát és tiszttartója ennyivel nem látták elintézettnek az ügyet. A béli apát-püspök bajvívóbajnokát elküldték Lövöldre a párbajra hívás jelével, hogy Mihály perjel kijelölt bajvívója álljon ki ellene. A néma barátok elöljárója, akibe elődeinél kevesebb harci hév szorult, nem fogadta el a kihívást. Az oklevélből nem tudjuk meg, hogy vajon a béli apát bajnoka láttán szállt inába a bátorsága, vagy az ügy ilyenfajta "lovagias" elintézését tartotta elfogadhatatlannak, végül is mindent jelentett a királynak, s az előírt eskü letételével lecsillapodtak a kevélyek.
A bakonybéli apátság birtokpereinek végeláthatatlan sorából még sok érdekes esetet lehetne idézni, itt csak a szerzetesi közösségekkel zajlott perpatvarokat próbáltuk töredékesen bemutatni. A viszályok tárgyát képező földek nagy része a következő évszázadban a Török Birodalom kezébe került, bencéseknek, cisztercieknek, premontreieknek és karthauziaknak egyaránt el kellett hagyniuk kolostoraikat és javaikat. A lövöldi kolostor és a zsámbéki prépostság nem épült újjá a törökdúlás után. A többi, említett közösség viszont ma is létezik, s a bakonybéli monostor Zirchez, Csornához való viszonya, a vitára okot adó földbirtokok híján, ma felhőtlennek, barátinak mondható. Más jellegű konfliktusok viszont ma sem kímélik a szerzetesi közösségek életét, s bár az apáti bajvívó alakja néha még kísért, mégis békés eszközökkel próbálják megállni helyüket a középkor óta sokszor átrendeződött magyar valóságban.
Ut In Omnibus Glorificetur Deus
