Manufaktúra
menüpont alatt találhatók meg.
olivier clément
kérdések az emberről
[részlet a műből]
Antropológia, amelyhez a bűnbánat által jutunk el [1]
Az az emberség, amelyet érzékelünk, és amely nem más, mint mi magunk, széttöredezett emberségnek tűnik. Először is mindegyikünkben darabokra tört: az "én" árnyak, neurotikus személyiségek színháza, amelynek szálait nem mi irányítjuk, hanem titokban inkább azok rángatnak bennünket. Képességeink is elszigetelődtek egymástól, hierarchiájuk felfordult: az értelem csak az agyra szorítkozik, amely szembeállítja a dolgokat egymással, a "szív" pedig elsötétült, a tudatalatti erőinek van kiszolgáltatva, amely mindent összekever. Íme tehát "a fejünk tetejére vagyunk állítva": nincs már egy olyan középpont, ahol minden megbékélhetne.
Mivel önmagunkban elszigetelődtünk, ugyanez áll a kölcsönös viszonyokra is: ellenséges, magányos vagy egymással eggyé vált egyedek vagyunk, akik még akkor is magányosak, amikor eggyé válnak egymással.
Ezt nevezi a teológia bukott állapotnak.
Nem dolgozhatunk ki keresztény antropológiát úgy, hogy közben bezárkózunk ebbe az állapotba. A reflexió az ürességbe vezetne. Ha az egyéniséget egyedül elkülönült állapotában vizsgálnánk, végképp rövidlátásunk foglyaivá válnánk, amelyet "elidegenedésünk" okoz. Ez az elidegenedés nemcsak társadalmi, hanem alapvető, ontológiai.
Ezen a sötétségen időnként villámok hasítanak keresztül. A szerelem vagy az alkotás őrületében, egy áttetsző tekintetben, akkor, ha egyszerűen, hirtelenül rácsodálkozunk a létezésre, ragyogó mélységek tárulnak fel előttünk.
Az ember nem magyarázható meg az ember szintjén. Ez a szép szó: éthosz, amelyet "etikává" silányítottunk, eredetileg "lakóhelyet" jelent. Az agg Hérakleitosz pedig azt mondta: "Az ember lakóhelye Isten."
Az elszigetelődés, a pokol és a halál
Hogyan juthatunk el tehát ehhez az emberismerethez, amely lehetetlen Isten kinyilatkoztatása nélkül?
Nem a tudomány által, ha ezt a szót a mi "ember-tudományaink" értelmében használjuk, amelyeket utunk során majd üdvözlünk és elismerünk, hanem a keresztény megismerés által. A hitbeli megismerés szerve nem egy elkülönült képesség, hanem az egész ember. Tehát ez a megismerés a bűnbánattal kezdődik és fejlődik tovább. Az Evangélium és a görög egyházatyák szavával élve inkább metanoiáról kellene beszélni, valójában arról, hogy léttudatunk megfordul, amikor végrehajtja azt a kopernikuszi fordulatot, amelynek során az (egyedi vagy közösségi) én geocentrizmusa heliocentrizmussá változik, amely a létezők és a dolgok mélyében felfedi az isteni nap izzó parazsát.
Először azonban bele kell ütköznie börtönének falaiba. Bukásunk egyik legjobb meghatározását Krétai András, egy VII. századbeli szerzetes nyújtotta, akinek bűnbánati kánonját Kelet egyházaiban a nagyböjt kezdetén olvassák. A bűnbánatnak ez a szimbóluma a feltámadás fogadására készít fel bennünket. "Az ember önmagát imádja bálványként" - mondja Krétai András. Az imádás képességét, amely természetének alapját képezi, az ember önmaga felé fordította. Ezáltal - már amennyire tőle függ - elszigeteli magát az élet Forrásától, és olyanná válik, mint aki visszafordul a semmi felé, amelyből teremtetett. Nem úgy, hogy megsemmisülhetne, hanem a halál szolgájává válik. A halál pedig nem csak az a kérlelhetetlen tény, amellyel minden ember életének be kell fejeződnie. Mert abban a halálban Isten irgalmának következményét vehetjük észre. Amilyen mértékben előrehaladunk sorsunkban, olyan mértékben vesszük észre, hogy bizony ennek véget kell érnie, sokat tettünk, sokat láttunk, és ahogy a lator mondja a kereszten: "Mi jogosan szenvedünk, mert tetteink méltó büntetését vesszük" (Lk 23,41). Azonban a halál, az egész életünkön keresztül tartó halálos állapot sokkal inkább "természetellenes" létet jelez, amely ellene mond annak az örökkévalóság utáni szomjúságnak, annak az ünneplés iránti igénynek, amely titkos igazságunkat képezi. Ebben az értelemben vagyunk a halálban. És felfedezzük, hogy egy olyan emberi természetben és világegyetemben élünk, amely szó szerinti értelemben felbomlott.
Korunk egyik legmeglepőbb vonása az, hogy olyan szellemi igazságok, amelyeket nemrég még csupán a szemlélődő emberek vettek észre, manapság történelmi valóságokká váltak. Így az atomhasadás valamiképp csupán az emberiség egy olyan szellemi állapotát fejezi ki kézzelfoghatólag a történelemben, amelyet a Hagyomány joggal jelöl a széthullás, az "atomizáció" fogalmával.
Amikor a személy elfordul Istentől, többé nem foglalhatja magában saját természetét: egyeddé, individuummá - atomosszá! - válik, akiben meghasad ez a természet. Az emberi és kozmikus természet (amennyiben a természet szót nem filozófiai, hanem sajátosan teológiai értelemben vesszük), az a szimfonikus egység és az a dinamizmus, amelyet Krisztusban és az életszentségben sejtünk meg, bennünk "atomizálódott".
Bennünk, akik úgy élünk egymás mellett, hogy arcunk elzárkózik a másik arca, a másik tekintete elől, mert az elrabolja tőlünk a mindenséget, a természet eucharisztikus dinamizmusa vak mozgássá válik. Többé nem Istenben találja meg általunk való beteljesülését. Gúnyt űz tehát egyéniségünkből, amely zárt, ugyanakkor azonban elnagyolt is, ezekből az "atomokból", amelyeket egymáshoz koccant.
Ilyen a mi állapotunk, ahol ölni kell ahhoz, hogy együnk, mindaddig, amíg meg nem halunk, és el nem nyel az elhalt természet, ahol annyiféle módon kell pusztítani, hogy tiszavirág-életű biztonságra találjunk, ahol a világ leigázása által keressük a biztonságot, a világ pedig ezáltal sírunkká válik, ahol az örökkévalóságot óhajtó erószban az ember végső soron csak a faj fenntartását szolgálja. Hányféle formája ez annak, amit az aszkéták "szenvedélynek" neveznek, és amit "bálványoknak" is nevezhetnénk. Amikor személytelenné válik a természet, leigázza az embert, és a halálba fojtja.
Az egyének saját üres szabadságukká zsugorodnak, egy olyan szabadsággá, amely végül is önmagát igázza le, külsődlegessé válik, és a szabadság szülte birtoklási viszony foglyává lesz. Ez a lehetetlen és végül romboló szeretet, a halál utolsó béklyója. Dosztojevszkij egyik regényalakja, az "Ördögök" Kirillovja mindentől elszakadt, mindenre nyitott, sőt átérzi az örökkévalóságot, amikor például egy ősszel éppen csak elszáradt falevelet lát. Azt gondolja, hogy ha szabadon hal meg egy ilyen pillanatban, rátalálna a végső teljességre, az igazi szabadságra: Isten lenne. És a kiválasztott pillanatban megöli magát. Ám mégsem Isten lesz, hanem halott. Itt van rabságunk gyökere. A világnak minden olyan fogalma, amely nem tartalmazza a halált, amely minden erejével azon van, hogy elfelejtse, csak illúzió lehet.
Így fest tehát egyrészt az egyén üres szabadsága. Másrészt az imádásnak, az ünneplésnek, a végtelenre való nyitottságnak az a mozgása - ami nem más, mint a bennünk levő "természet", de ami annak következtében, hogy többé nem általunk, mint személyek által fejeződik ki, ennélfogva nem Istennél köt ki - őrültté válik, elvadul, és magával ragad bennünket esztelen, ennél fogva személytelen lendületébe. Ettől kezdve az eksztázist hajszoljuk, nem számít, milyen is az, csak rátaláljunk akár a rombolásban, a kábítószerekben vagy az érzékiségben. Az, hogy a természet eucharisztikus módon ágyazódik a személybe, a visszájára fordul, és pokoli módon bebörtönzi az egyént a természetbe.
Mivelhogy bukott létezésünk teljes terjedelmében nemcsak a halálban vagyunk, hanem már itt és most a pokolban.
Hasztalanul idéznénk ebből a szempontból az egyházatyákat. Elég, ha Sartre két rövid mondatára utalunk, mivel Sartre gondolkodásmódja szigorúan aszketikus, mégis egy olyan aszkézist vall, amely a semmibe vagy egy abszolutizált forradalomba való menekülésbe torkollik. "A pokol - az a Többiek" [2] - írja Sartre, valamint: "Az az én eredeti bűnöm, hogy létezik a másik." Mert az ember lényege nem más, mondja "A Lét és a Semmi" című művében, mint az arra való szomjazás, hogy Isten legyen. És ezért olyan nagyon lényegtelen számára ez a lényeg.
Ez a szomjúság, hogy Isten legyünk, az abszolútum utáni szomjúhozás, amely ki van róva az esetleges létezőre, szétrombolja őt, azonosítja a halállal. A másik ember számomra a bukást jelenti, bukásra vagyok ítélve, amikor a közösségben keresem kiteljesedésemet. Ez annak az állapotomnak a tudata, hogy éppen azáltal nem vagyok közösségben, hogy szeretni vágyom, ez a vágy pedig halálos kudarcra van ítélve. "Nagyon szerettem, ezért öltem meg" - így mondják azok a gyilkosok, akikről joggal mondjuk, hogy tettüket szenvedélyből követték el.
A kölcsönösségről azt mondhatnánk, hogy van egy nyitott, ráhagyatkozási pólusa, amelyet jelképesen nőinek nevezhetnénk, meg egy lendületes, dinamikus pólusa, amelyet férfinak. Jelképesen mondom ezt: először is azért, mert minden egyes személy, akár férfiról, akár nőről legyen szó, egyidejűleg természetében hordja ezt a két magatartást, de úgy, hogy az egyik dominál; azután azért, mert a szexualitás maga is szimbolikus, és nem az egyetlen törvényes kifejeződése a teljes erósznak, amely még jobban kifejezést nyerhet a szolgálatban és a barátságban, a művész alkotásában vagy a lelki ember szemlélődésében. Ha tehát a kölcsönösséget ennek a bonyolult szexuális szimbolikának megfelelően fejezzük ki, észrevesszük, hogy a bukott világban a találkozás szadizmussá és mazochizmussá alacsonyodik le. Ami pedig a közösség függőleges dimenzióját illeti, amely eredetileg a Szent Lélekben megvalósuló részesedés a szentháromsági "atya-fiúi viszonyban" ("Hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk" - mondja Krisztus az Atyának János evangéliumában), az "úr-szolga" viszony ezer formájává torzul.
Ilyen tehát a bukott állapot, amelyre a görög egyházatyák a bukás, betegség, hiány és - hogy ennek a fejezetnek a vezérmotívumát idézzük - az elszigetelődés kifejezéseivel utalnak. Indiában illúzióként emlegetik, ez az illúzió azonban a mindenestől jó teremtésen élősködik, és kimeríthetetlen szenvedést okoz: a teremtés sóhajtozását, a fulladásos halál hörgéseit, amelyeket Krisztus a szülés nyögéseivé változtatott át. Nem "hasonlóság", hanem "különbözőség" ez az állapot, amely gyakran egy mágikus szépség torzszülötteivé burjánzik, akárcsak Fellini képes (és elképzelt) Satyriconjában, ahol a szépség elfajzott abszolútummá fúvódik fel.
Ezzel szemben sem az Evangélium, sem a nagy keresztény hagyomány nem alkot meg egy büntető, terrorista, kasztráló Istent. Az evangéliumi üzenet szívében nincs más, mint a végtelen, áldozatos Szeretet, aki a létet adja, és a halálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fil 2,8) tiszteletben tartja szabadságunkat.
A patrisztikus korszak legnagyobb képviselői Lyoni Szent Iréneusztól [3] Nüsszai Szent Gergelyig [4] és Hitvalló Szent Maximoszig [5] abban az értelemben magyarázzák az ember Isten általi teremtésének témáját, hogy azóta a Teremtő szándékosan vállalt kockázatot, végtelen sebezhetőséget. A bűnbeesés - egy olyan erőnek a jelképe, amelyet minden pillanatban megtapasztalunk - a szabadság próbatételévé válik, szükségszerűen próbára teszi a lelkiismeretet, amely nélkül nincs személyes szeretet. Ha Isten eltávolítja az embert az Élet Fájától, ezt csak azért teszi, nehogy az egy örökkévalóságon át az elszigeteltség állapotában maradjon. Mert ha ez az állapot - amely a miénk is - minden további nélkül belemerült volna az isteni Világosságba, csak pokol lehetett volna, éspedig jóvátehetetlen pokol. Gondoljunk azokra az órákra, amelyekben - miközben hazugságokkal és alantas gondolatokkal vagyunk megterhelve - bátran ki kell állnunk egy gyermek végtelenül ártatlan tekintetét! Az elárult szeretet, a megcsúfolt bizalom egyetlen pillanata, ha emlékezetem Isten teljesen világos tudatával vizsgálná meg, pokoli örökkévalóságnak bizonyulna. Mennyire szükségünk van a történelemre, Isten türelmes "pedagógiájára", Krisztus szabadító keresztjére!
A halál állapota tehát, amelyet a bűn vont maga után, nem büntetés, legfeljebb azt mondhatnánk, hogy önmagunk büntetése, amelyet Isten a javunkra fordít. Az ember meghal, mert visszautasítja az Élőt, és kizárja a Teremtőt saját teremtéséből. Isten azonban meg fog testesülni és meg fog halni, hogy maga a halál teljen meg szeretetével, és az ember számára feltámadássá váljon.
A farizeizmustól a szabadság misztériumáig
Egy olyan antropológia, amelynek ilyen fogalma van a bűnről, a jó és a rossz témáját nem az értékek moráljának nyelvezetével közelíti meg, hanem a lét és a semmi, az élet és a halál, a közösség és az elkülönültség, a betegség és a gyógyulás kategóriáival. És éppen ez az Egyház értelme, erre szólít fel: eljuttatja az embert oda, hogy a keresztség által beoltódjon a Feltámadott élő Testébe, eljuttatja oda, hogy megkapja a Húsvét erejét, amely lehetőséget nyújt neki arra, hogy kiragadja létezését a halálból, a halál összes formájából. Úgy, mint Lázár, aki - amint az ikonokon látjuk - Annak az uralkodói felszólítására, aki elmondhatja, hogy "Én vagyok a feltámadás és az élet", tüstént felkel a sírból, bár még körülfogják a szalagok, de már oldódnak is le róla.
Az életadó Kereszt kegyelme által az ember megkapja azt a képességet, hogy a halál minden helyzetét a feltámadás helyzetévé alakítsa át. Krisztusban, a Szent Lélekben, az Egyházban mint az Atya házában a megkeresztelt ember újból Isten képévé válik, aki a hasonlóság, azaz a részesedés felé halad. Hozzáláthat tehát, hogy aktualizálja a nagy keresztségi beavatást, ami nem más, mint hogy Krisztussal együtt meghaljon és leszálljon a pokolba, hogy benne egy új, az örökkévalóság által megtermékenyített életre szülessen. Megpróbálhat tehát meghalni saját halála, azaz saját semmije számára, amelynek megtévesztett szabadsága ellentmondásos létet kölcsönöz. Vagyis meg kell halnia a szadista szeretetnek, az úr-szolga viszonynak, a gőggel kendőzött reménytelenségnek, hogy újjászülessen Krisztus Testének végtelen terében, ahol a Lélek fúj, ahol "egymás tagjai" vagyunk, ahol minden arc egy állandó Pünkösdben belülről ragyog.
A keresztény létezés így nagyobb szakaszaiban, végeredményben pedig minden pillanatban feltételez egy "húsvétot", egész létünknek apránként megvalósított metamorfózisát. A keresztségi halál-feltámadás az a kulcs, amely lehetővé teszi, hogy átalakítsuk a sors "beavató" pillanatait: amikor elválasztottak valakitől vagy valamitől, szenvedéseinket, elszigeteltségeinket, "pokolraszállásaink" magányait, forró áhítatainkat, mámorainkat, a "paradicsomba való visszatéréseink" káprázatait. Az ember így a részleges halálból a megkezdett feltámadásba megy át, egészen addig, amíg el nem jut a végső átmenetig, a haláltusa utolsó "húsvétjáig", amely azok számára, akik már maguk mögött hagyták a halált, békés "elszunnyadássá" változik át: belépnek a szentekkel való még ragyogóbb és még tevékenyebb közösségbe.
Ez az antropológia felszabadító lehetne a mai ember számára, akit olyan alaposan jellemeztek a XIX. század és a XX. század elejének nagy "egyszerűsítői".
Ha vannak egyházatyák, akkor valójában a modern világnak is vannak atyái, akiket szüntelenül újraolvas az értelmiség, és megpróbál egymással összekapcsolni, hogy az ateizmusnak valamiféle hatalmas szintézisét dolgozza ki. És még ha soha nem is olvastuk Feuerbachot, Marxot, Nietzschét vagy Freudot, tematikájuk átitat bennünket, átjárja "az idő szellemét".
A marxizmus tematikája a társadalmi elidegenedés és az, hogy az alkotó embert eldologiasítja az "úr/szolga" dialektika. Isten tehát nem más, mint az ember elidegenedett lényege (ez a megfogalmazás: "nem más, mint", jellemző minden leegyszerűsítő gondolkodásmódra). Nietzsche témája a "hatalom akarása", az egészség, a felülemelkedés, a teremtő játék. Isten tehát nem több, mint "a nép számára leegyszerűsített platonizmus" eszméinek és értékeinek illuzórikus világa, gyengeségünk menedéke és sérelmeink miatt érzett neheztelésünk fegyvere. Azután jönnek a pszichoanalízis kutatásai, Freud felfedezi a felettes ént, amely a gyötrő bűnösségből táplálkozik, Isten tehát a "szadista apa" kivetítésévé válik. Jung megfigyelései megmutatják, hogy az, aki keresztény akar lenni, gyakran csak tiszta tudattal az: tehát igyekszik azonosítani a rosszat, a tisztátalanságot a lét sötét, anyaméhbeli és termékeny rétegeivel. Lucifer azonban a világosság angyala volt!
Az ember találó, de egyoldalú ismeretének, ahogy azt a nagy egyszerűsítőknél találjuk, számunkra aszketikus megismeréssé kell válnia. Segítenie kell bennünket abban, hogy megértsük: a történelem nyomasztó terhei, az osztálytudat, a neheztelés, a szex és a halál ösztönének a tragédiája hogyan homályosítják el szüntelenül bennünk Isten képét, hogyan teremtenek állandóan olyan álarcokat és bálványokat, amelyek eltorzítják a misztériumot. Így jutunk el - amint néha Nietzsche is akarta - az "erkölcsi Istentől" az "isteni Istenhez".
Vajon a nagy egyszerűsítők kritikája nem kötődött-e ahhoz, hogy a kereszténység történelmileg erkölccsé korcsosult, ez az erkölcs pedig odáig süllyedt, hogy a felettes én infantilis módon lerombolta, a tiszta és tisztátalan kasztrált fogalmává alacsonyította, vagy pedig olyan törekvéssé magasztosította, amelynek az a célja, hogy az ember valamiképp az angyalokhoz hasonlóvá váljon, ez pedig egy olyan - végső fokon tudathasadásos - állapothoz vezet, amelyben egyre inkább elszakad egymástól a kötelességek hálója és a valós élet? Alapjában véve nem arról van-e szó, hogy az üdvösség fogalma csak szenvedésteli vezeklés, a bűnöktől való megszállottság csupán a tilalmak áthágása, s a Krisztusban megvalósuló üdvösségünk leszűkül a véres keresztre mint a bosszú keresztjére, elfeledve azt, hogy a vér keresztje a fény keresztje is, hogy a Megcsúfolt egyúttal Az is, Aki színében átváltozott?
A szabadság - vagy pontosabban szólva inkább az engedékenység - lázas keresését a modern kultúra minden területén sokan olyan erőfeszítésként élik meg, amellyel megszabadulhatnak ennek az erkölcsnek, egy életellenes, angyallá válási vágynak, a tiszta és a tisztátalan farizeizmusának a kényszerképzeteitől, s a létezés mögött újra megtalálhatnak egyfajta spontaneitást és ártatlanságot. Azzal szemben, amit keresztény tabuknak neveznek, azzal szemben, amit egy álszent erkölcs tilalmainak tartanak, megpróbálnak visszahódítani valamiféle "dionüszoszi" szabadságot, "egy olyan világban, ahol a bűn nem létezik", amint a Satyricon sajtóvisszhangja mondta. Elkeseredett kísérletet tesznek arra, hogy újra megtalálják a bűn legmélyén a paradicsomi ártatlanságot, hogy darabokra törjék az én korlátozottságait. Mivel ez a kísérlet a személyes hitben nem nyílik ki az élet abszolút Forrása felé, azzal a kockázattal jár, hogy az én szétesik a természet személytelen dinamizmusában.
A mitikus "forradalom" csak arra jó, hogy alibit szolgáltasson, az én felbomlik a gyönyör és az unalom, a lelkesedés és a nosztalgia dialektikájában, amelyről olyan mélyenszántó gondolatokat fejtegetett Alberto Moravia egyik regényében, amelyet joggal nevez "Az unalom"-nak: "Az unalom érzése bennem abból fakad, hogy a valóság valamely része képtelenné válik számomra; nemcsak azt jelenti, hogy képtelen vagyok kilépni önmagamból, hanem azt az elvi tudatot is, hogy valamiféle csoda révén, kiléphetek önmagamból." [6]
Számomra az a keresztény magatartás tűnik hitelesnek, ha mindenekelőtt tisztelettel tekintünk a szabadság keresésére és próbájára. A bűnben - és különösen abban a bűnben, amely az ártatlanságot kutatja a poklon keresztül - benne van az ember összes ellentmondása, azé az emberé, aki elsötétült képmás ugyan, de aki még a sötétségen keresztül is isteni Archetípusa felé fordul. Itt meg kell tudnunk különböztetni a végtelen utáni vágyódást, a szabadság és a közösség iránti nosztalgiát, azt, hogy valaki nem hajlandó elmerülni a szellemi elpolgáriasodás alvajárásába, annak az embernek a szenvedését, aki az abszolútumot a földi valóságokban keresi, amelyek nem üdvözíthetnek, hanem arra várnak, hogy üdvözüljenek. "Felnőtt az, aki belenyugodott", aki elfogadta, hogy meghamisították, mondják az ifjú forradalmárok, akik örökké tartó ifjúkor után sóvárognak, mert a Léleknek csak fiatalos lendületét, még tisztán vitális első kifejeződését ismerik. Nincsenek birtokában a szavaknak, nem birtokolják a Nevet, de szomjúhozzák. Amikor merész, gyakran őrült módon próbálják ki a szabadságot, ebben a személyt kell felismernünk, még vak rángásában és kielégíthetetlen sorsában is, mert bizonyosak vagyunk benne, hogy a pokol legmélyén Krisztus - aki mindörökre győzedelmeskedett a poklon - várja azt, akit a Jelenések Könyve a "vágyódó embernek" nevez.
Idézzünk itt fel két jelentős tanúságtételt. Areopagita Dénes [7] írja: "A kicsapongót megfosztja a jótól irracionális sóvárgása; azt mondhatjuk, hogy ez a megfosztottság valamilyen módon megsemmisíti őt, és sóvárgásának nincs valóságos tárgya; az igaz, hogy az által az elgyengült visszhang által részesedik a Jóban, ami benne a közösségből és a barátságból marad meg. Ugyanígy a harag a benne levő mozgás által részesedik a Jóban, az által a vágy által, hogy megjavítsa azt, ami rossznak tűnik, és visszavezesse egy jobbnak látszó állapotba. És még az is, aki a legrosszabb életre vágyik, amennyiben csak élni vágyik, és azt az életet élni, amely neki a legjobbnak tűnik, maga a vágy által, azáltal, hogy élni vágyik, azáltal, hogy az élet felé irányul, a Jóban részesedik." [8]
Létrás Szent János [9] pedig így ír: "Láttam tisztátalan lelkeket, akikben tombolt az érzéki szerelem. Ám ezek nemcsak hogy bűnbánatra leltek okot amiatt, mert tapasztalatot szereztek erről a szerelemről, hanem ugyanolyan szerelemmel fordultak az Úrhoz; tüstént minden félelmen fölülemelkedtek, és telhetetlen vágy űzte őket az Isten szeretetére. Az Úr sem azt mondta annak a hajdan megtisztult kéjnőnek, hogy félt, hanem hogy >>nagyon szeretett<< (Lk 7,47), s így ezzel a szerelemmel már könnyen visszautasította a korábbi szerelmet..." [10]
Mivel megtapasztaljuk az elszigeteltséget és a szomjúságot, amit senki sem tud elkerülni, aki ébredésre vár, ez a tapasztalat a fordulat lelki helyévé válik. Amikor bizonytalan időre meghiúsulni látszik a végtelen szükséglete, amelyet az ember a "szenvedélyekbe" iktat be, felfedezzük, hogy egyedül Isten adhat választ erre a vágyra, amelyet ő alkotott.
Órigenész [11] fejtegette azt a nagyszabású látomást, amely szerint a lélek a gonoszság mélységeit kutatja a csömörtől való félelmében; a halálon túl, amikor végrehajtotta exodusát a poklokon keresztül, végre felismeri, hogy a rossz nem kimeríthetetlen, és hogy az ember egészen a jeges unalomig töltekezhet vele. Akkor Isten tűnik fel úgy, mint az egyetlen, akit nem lehet kimeríteni, és végül mindenki, még a Sátán is felé fordul.
Az Egyház elítélte az órigenista bizonyosságot, hogy mindenki üdvözülni fog, mert ez végül is automatikus és szükségszerű lenne. Megőrizte azonban ezt a reményét, és legmélyebb lelki tanításában akként alakította át, hogy együttérzünk mindenkivel, és imádkozunk azért, hogy mindenki üdvözüljön.
A metanoia, vagyis az, amikor az ember odafordul saját személyes középpontjához, nem voluntarista erőfeszítés, amelyet azért teszünk, hogy a lelki életnek valamilyen felületi jelenségét javítsuk meg, hogy valamilyen hibát vagy rosszra való hajlandóságot győzzünk le. Mindenekelőtt és alapvetően a Krisztusba vetett tökéletes bizalomról van szó, aki értünk, értem kiszolgáltatja magát a halálnak, a pokolnak, az elkülönítettségnek. Kiszolgáltatja magát annak a halálnak, amelynek én vagyok az oka, annak a pokolnak, amelyet én idézek elő, és amelyben én tartok másokat és önmagamat, annak az elkülönítettségnek, ami az én állapotom és az én bűnöm, azért, hogy a halált, a poklot, a szorongást a bűnbánat és a megújult létezés kapujává alakítsa. Akkor felfedezzük, hogy jóval túl azon, amit remélni mertünk, a bűn, a halál, a kétségbeesés rést ütöttek az ember pokoli autonómiáján, és megnyitották őt az élő Isten irgalma előtt. Akkor a kőszív hús-szívvé válik, szétporlad a kő, amely az ember legmélyén lepecsételte az élő víz forrását. Kicsordulnak a bűnbánat és a csodálkozás könnycseppjei, amelyek lemosnak bennünket a Keresztség vizében, abban a hatalmas ősvízben, amelyet Krisztus szentelt meg, és amelyben a Lélek megtisztít és újjáalkot bennünket.
A megtérés
Mi is az első követelmény, amelyet mindig teljesítenünk kell? Nem más, mint egy jeladás, a bizalom és szeretet kiáltása de profundis, a szakadék mélyéből. Vagy egyszerűen csak a mámor egy pillanata, a szorongás öblös hangja, az ébredés villáma, amely darabokra tépi a boldogság vagy az erény zárt biztonságát: emlékezzünk Krisztusnak a farizeusok ellen intézett igencsak heves kirohanásaira az Evangéliumban. Emlékezzünk a "Bűn és bűnhődés" című regényben arra a remegésre, amely Szonyát, az alázatos prostituáltat fogja el, amikor felolvassa a Lázár feltámasztásáról szóló Evangéliumot Raszkolnyikovnak, ennek a nevetséges emberfeletti embernek, aki ráébred arra, hogy elvégre nem más, csupán egy gyilkos. Emlékezzünk ugyanebben a könyvben a groteszk Marmeladovnak, Szonya apjának a monológjára, aki hitványsága, gyávasága és iszákossága miatt elvesztette a családját. Ő, a bukott ember kevéssel halála előtt így idézi fel az Utolsó Itéletet: "Krisztus bennünket is maga elébe szólít. >>Jöjjetek - mondja - jöjjetek, ti is, ti részegesek, gyengék, szégyentelenek!<< - Ő pedig így szól: >>Mocskosak vagytok ti, baromnak ábrázatát és annak bélyegét viselitek, de azért most jöjjetek énhozzám!<< Mire a bölcsek és a józan elméjűek felemelik szavukat: >>Uram, miért bocsátod ezeket a színed elé?<< Ő pedig ígyen felel nékik: >>Azért, ti bölcsek, azért, ti józan elméjűek, mert nincsen közöttük egy is, aki magát erre méltónak ítéli!<< És kezét nyújtja felénk, mi pedig ráborulunk sírva - és mindent megértünk! Uram, jöjjön el a te országod!" [12]
Ha be akarok lépni a keresztény létezésbe, egyszerre kell felismernem végességemet és a végtelen utáni szomjazásomat, valamint azt, hogy az ember nem lehet elegendő önmagának, nincs benne az öröm forrása, önmagát minden pillanatban az Atya irgalmas kezéből kell elfogadnia - és ebben a szóban, hogy "Atya", benne van a Megismerhetetlen egész határtalan nagysága és annak a gyermeknek a csodálatos bizalma, aki ráébred saját eredetére. Az Evangéliumban a bűnnek éppen az a gyökere, hogy az ember elbizakodottságában arra tör, hogy önmagától üdvözüljön, önmagában találja meg biztonságát - ez az "önmaga" természetesen nemcsak egyéni, hanem közösségi is -, végső soron akár a törvény végletesen szigorú betartása által is, amint ez a farizeusok esetében történt. Ahhoz, hogy üdvözülhessünk, meg kell fosztanunk magunkat mindenfajta biztosítástól, minden elbizakodottságtól, rá kell csodálkoznunk az egész létezésre, és hálával kell elfogadnunk, mivel végtelen titokkal és értelemmel teljes. És kinyilatkoztatás legyen minden: a világ, a történelem, a másik és önmagam, mert mindenen keresztül a Feltámadott Arcának finom vonásai rajzolódnak ki, és a Barát titokban mindenkivel megosztja a szenvedés kenyerét és az öröm borát. Az Elérhetetlennek a paradoxonjára - aki azért engedi, hogy keresztre feszítsék, hogy kinyilatkoztassa nekünk, hogy "Isten a szeretet" - csak annak az embernek az alázata és bizalma adhat választ, aki kitépi magát összes korlátozottságából, hogy imádhasson, még ha olyannyira nyomasztja is a szorongás. Ha a vámosok és az utcanők megelőzik az igazakat az Országban, ez azért van, mert jól tudják, hogy a legkevésbé sem üdvözülhetnek, hogy éppen szánalmas állapotuk nyit ajtót a hozzájuk érkező Szeretet előtt. A megtérés tehát nem csak erkölcsi bűntudat. Csillapíthatatlan vágyam tudata, azé a vágyé, amely bennem mint kongó ürességben hívássá válik, egy ismeretlen teljesség után kiált. "Az ember szíve elég nagynak teremtetett ahhoz - mondta Nikolaosz Kabaszilasz [13] -, hogy magát Istent foglalja magában." [14] Amennyiben nem foglalja magában a Teremtetlent, hanem azok felé a teremtett valóságok felé fordul, amelyeket abszolutizál, a semmi tör fel, mert az ember nem más, mint tátongó űr, az a semmi, amely Istennel szeretne megtelni.
A bűnbánat az, amikor tudatosan "vágyakozó emberré" akarunk válni. Egyidejűleg pedig megértem, mennyire nevetségesek mindazok a bálványok, amelyekkel meg akarom téveszteni ezt a vágyat; mennyire nevetséges "e világ", vagyis a szenvedélyeknek az a hálója, amelybe az emberiség bele akarja szorítani a teremtést, miközben elfelejtkezik a Teremtőről; mennyire nevetséges szerepet - vagy szerepeket - alakítok "e világ" nagy színpadán.
Felfedezem tehát, hogy alapjában véve szeretnek. Hogy azért vagyok, mert szeretnek.
És a szeretet válaszol a szeretetre. Ez a tudat, hogy szeretnek, és ez a válasz, amelyet megindít, az egyetlen ismertetőjegye a bűnbánatnak.
"Az írástudók és a farizeusok odavittek hozzá egy asszonyt, akit házasságtörésen értek. Középre állították, és azt mondták Jézusnak: >>Mester! Ezt az asszonyt házasságtörésen kapták. Mózes a törvényben azt parancsolta nekünk, hogy az ilyeneket meg kell kövezni. Te ugyan mit mondasz?<<... Jézus azonban lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor azok tovább faggatták őt, fölegyenesedett, és azt mondta nekik: >>Aki közületek bűn nélkül van, az vessen rá először követ!<< Aztán újra lehajolt, és írt a földre. Azok pedig ennek hallatára egymás után elmentek, kezdve a véneken, s ő egyedül maradt a középen álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett, és azt mondta neki: >>Asszony, hol vannak ők? Senki sem ítélt el téged?<< Az erre így szólt: >>Senki, Uram!<< Jézus ekkor azt mondta neki: >>Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!<<" (Jn 8,3-11) Felháborító szöveg! Számos kéziratból hiányzik. Az erkölcsi tudat, sőt az emberek vallásos tudata sem engedheti meg azt, hogy Krisztus visszautasítsa ennek az asszonynak az elítélését, aki semmit sem mond, semmiféle bűnbánatnak nem adja jelét. Házasságtörésen érték, elkövette az egyik legsúlyosabb bűntettet, amit csak a Törvény ismer, nemcsak azért, mert belekeverte a zsidó társadalom patriarkális struktúráit, hanem mert az Írás a házastársi hűség és hűtlenség szimbólumával jellemezte a választott népnek és Istenének kapcsolatát. Krisztus zavarba hozza a vádlókat, amikor emlékeztet a rossz egyetemességére: lelkileg ők is házasságtörők, ilyen vagy olyan módon ők is elárulták a szeretetet. "Aki közületek bűn nélkül van..." Senki sincs bűn nélkül. És levonja a következtetést ezzel a "Menj, és többé már ne vétkezzél!"-lel, ami egy új jövő kapuját tárja fel.
Az a tudat, hogy elszigetelődtem, és szomjazom rá, hogy többé ne legyek ilyen, elengedhetetlen ahhoz, hogy megtörjön a felszínes én, szétrobbanjon a kőszív. Enélkül Krisztus nem támadhatna fel bennem. Ezért mondják a szerzetesek a bűnbánatról, hogy az a "halál emlékezete", mégpedig abban a nagyon mély értelemben véve, hogy egzisztenciálisan tudatában vagyunk elszigetelt állapotunknak.
"Ha a bűnbánatot az egyéni bűnösség tudatára korlátozzuk, azt kockáztatjuk, hogy nagyon is hiúk leszünk" - mondta Létrás Szent János. [15] Ha a bűnből csupán egyszerű egyéni bűnösséget fabrikálunk, még lemondhatunk Istenről, mivel önmagunk megnyugtatására elég, ha majd megtartjuk a Törvényt. Amint azonban Pál rámutat, a törvénynek "nincs éltető ereje" (Gal 3, 21). Annak, aki tudatosítja mindennapi halálát, vagyis a szeretet mindennapi megölését, egyedül Krisztusnak a pokol és a halál felett aratott győzelmében van "Éltető ereje".
Az az ember, aki keresztülment a nagy megtérés vízözönén, és előre megsejtette a "halál kinyilatkoztatásait", attól fogva "fájdalmas örömmel" van tele. Az egész létből forrásozó gyengédség járja át, ami nem egyszerűen a szenvedés visszautasítása, hanem olyan szenvedés, amelyet az Úr szenvedése alakított át. Képessé válik arra, hogy többé ne ellenségként fogadja a másikat, hanem testvérként - ez az Evangélium titokzatos "ellenségszeretete" -, hogy elítélés nélkül elfogadja, és talán megtalálja azokat a szavakat, amelyek majd fordulatra indítják. Keresetlenül is megváltozik a leghétköznapibb szavaiban és gesztusaiban, és talán értésre tudja adni, hogy van értelme az életnek, s nem a halálé az utolsó szó.
A Krisztusban élő ember megértéséhez csak a bűnbánat és az imádság által juthatunk el. Akkor talán beszélni fogunk, de csak a csend révén: ez a csend imádság és figyelem, egyfajta képesség, amellyel a másikban, egy személy sorsában és az emberek történelmében egyaránt feltárjuk az élet ígéretét, a szépség lehetőségét. A megtisztult szívből felszálló szavak egy másik szívet termékenyíthetnek meg. Ugyanúgy, ahogy Mózes a Sínai-hegyen csak "hátulról" láthatta Istent, a szavak is mintegy a csend fonákjává, a béke fonákjává válnak. Amióta pedig a Feltámadott megjelent a tanítványoknak - "Béke veletek!" -, egészen a mai liturgikus ünnepségekig - "Békességben könyörögjünk az Úrhoz!" - ez a béke tanúskodik a Feltámadott jelenlétéről. Az erős emberek szelídsége az embert a béke fájává alakítja át: "Olyan, mint a folyóvíz mellé ültetett fa... és nem hull le a lombja" (Zsolt 1,3). Kivágtuk a fákat azzal az ürüggyel, hogy semmire sem jók, ma pedig azt tapasztaljuk, hogy fák nélkül többé már nem termékeny a föld. Ennek a kornak olyan emberekre van szüksége, akik olyanok, mint a fák, telve azzal a csendes békével, amely egyszerre gyökerezik a teljes földben és a teljes égben.
Fordította: Baán István
A
szerző a 20. század egyik legeredetibb ortodox
gondolkodója az 1968-as párizsi
diákforradalom után írta ezt a
könyvét, amelyben választ igyekszik adni
a korunk emberét foglalkoztató, égető
kérdésekre. Sorra veszi a szexualitás,
a politika, a technika, a szerelem-szeretet és a
művészet által felvetett
problémákat. A francia szerző a
szabadság titkából kiindulva vezet el
- néha meghökkentő
megállapításaival - a hiteles
keresztény antropológiához.
Ut In Omnibus Glorificetur Deus
