Talán nem túlzás azt állítani, hogy mindazok életében, akik papi szolgálatba léptek ill. akik a szemináriumban erre készülnek, döntő tényező az ösztönös, igazán sohasem megmagyarázható vonzódás a templomhoz, a benne végzett szertatásokhoz, a Szent Liturgiához. Mindegyikünk döntését meghatározza az élmény, hogy „jó az Urat dicsérni”, hogy nincs nagyobb öröm, mint a szent szolgálatok során megízlelni az eljövendő kor, Isten országának édességét: „Dicsőséged templomában lévén azt gondoljuk, a mennyben vagyunk…”

A liturgikus teológiának, az istentisztelet tanulmányozásának kiemelkedő helyet kell biztosítani a szeminárium oktatási rendjében. A liturgikus teológia lényegesen többet jelent a rubrikák ismereténél, az egyházi szertartások gyakorlati tanulmányozásánál. A liturgika megtanít arra, hogyan kell az isteni szolgálatokat az adott előírások és kánonok szerint bemutatni, a liturgikus teológiának azonban az igazán lényeges kérdésre kell válaszolnia: mi történik az istentiszteleten. Fel kell tárnia az istentisztelet egészének és egyes részeinek értelmét, összefüggését, meg kell határoznia a liturgikus hagyomány helyét az Egyház és tagjai életében. A liturgikus teológia nem maradhat a kisegítő és gyakorlati diszciplínák sorában. A szentségek jelentőségét – úgy az egész Egyház, mint a saját személyes életünk számára - csak akkor fedezhetjük fel, ha odafigyelünk arra, mit tesz és mond az Egyház a szent szertartások végzése folyamán. Éppen ezért nem tekinthetjük másodlagosnak ill. lényegtelennek az istentisztelet rendjét. „Valóban igaz, hogy liturgiánk tele van másodlagos jelképrendszerek és díszítőelemek sokaságával, de ez egyáltalán nem jelenti, hogy a liturgia minden szertartása lényegtelen. A liturgisták, akik többnyire teológiai vagy ekkléziológiai érdeklődéssel nem rendelkező liturgiatörténészek, nem képesek felvilágosítani minket a szertartások teológiai tartalmát, és a lényeges és lényegtelen közötti különbséget illetően. Ebből következik, hogy papságunk, de a nép is, vagy egyformán fontosnak tekinti az istentisztelet rendjének minden elemét, vagy – és ez veszélyes – egyesek megrövidítik, egyes elemeit elhagyják, a rítusok rendjét megváltoztatják stb., lerombolva így Isten országának azt a képét, amit a liturgiának kellene bemutatni.” Ioannisz metropolita itt idézett szavai fontos igazságra hívják fel figyelmünket: az igazi szimbólum és az ikon nem illusztráció.

„A bizánci liturgia gazdag szimbolikája” kifejezés megszokottá, természetessé vált ökumenikus körökben, s a tény, hogy e hatalmas liturgikus örökség birtokosai vagyunk, jogos büszkeséggel tölt el bennünket. Gyakran találkozunk ugyanakkor azzal a váddal, hogy Egyházunk teret ad a mágiának, a pogányjellegű misztériumoknak. Az itt következő sorokban a liturgikus teológia olyan kiváló művelői segítségével, mint Ioannisz metropolita vagy Alexander Schmemann atya, szeretném megvilágítani a szimbólum (és az ikon) ókeresztény fogalmát. „Lényeges, hogy teológiánk feltegye és megvitassa istentiszteletünk szimbolikájának problémáját: hogyan igazolhatjuk teológiailag létét, s hogyan kerülhetjük el a mágia Szkülláját és a racionalizmus Kharübdiszét?”

Általános szokás manapság a szimbólumot az illusztrációval azonosítani. Olyan cselekményt jelent, mely valami másra, a múlt eseményére, vagy egy eszmére ill. dogmára emlékeztet. Az illusztrációként felfogott efféle szimbolika jelen van a liturgiamagyarázatokban is. Így pl. azt mondják, hogy a kis bemenet a liturgián az Üdvözítő igehirdetését, a nagy bemenet pedig eltemettetését, ugyanakkor Jeruzsálembe való bevonulását is szimbolizálja. Az efféle magyarázatok, melyek még a bizánci korból erednek, s minden kétséget kizáróan az áhítat érzéséből születtek, mégsem felelnek meg a keresztény istentisztelet ősi értelmének, sőt eltorzítják s így a mai hanyatlásnak egyik okozójává válnak. Valóban ma a szimbolikus szón valami nem valóságosat, sőt vele szembenállót értenek. Például Krisztus reális jelenlétének kihangsúlyozása az eucharisztikus adományokban éppen abból a félelemből származik, hogy ez a jelenlét „jelképessé” válik. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a szimbólum szó, elveszítve eredeti jelentését, a „valóság ellentétévé” válik. Ehhez hasonlóan azt mondjuk, hogy az Üdvözítő kétezer évvel ezelőtt valóságosan eljött, hogy hirdesse az evangéliumot, most azonban szimbolikusan illusztráljuk azt, hogy megvilágítsuk e múltbeli esemény értelmét, nekünk szóló jelentését. A szándék természetesen jó és törvényes. Mégis az efféle szimbolika odavezet, hogy az istentisztelet 90%-a didaktikus dramatizáció lesz, a szertartások pedig elveszítik benső összefüggésüket, és egyszerű dekorációként szolgálnak két vagy három cselekményhez, melyek – mint mondják – a liturgia lényegét alkotják. Példa erre a skolasztikus teológia, melyen teljesen figyelmen kívül hagyja a liturgiát, mindössze a kiemelt cselekményekre és a kiemelt megszentelő formulákra fordít figyelmet. Ugyanakkor a szimbolikus magyarázatok túlburjánzása káros következményekkel jár az áhítatra nézve is. A hívőt zavarja imádságában a kibogozhatatlan és szertelen szimbólumok rendszere, elvonja a figyelmét attól, ami igazán fontos, ami az imádság lényegét alkotja. A teológiának nincs szüksége az illusztratív szimbolikára, és az igazán hívő és imádkozó ember sem igényli. Ezért nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez az illusztratív szimbolika, mely lassanként a liturgia értelmezésének kulcsát jelentette, a szimbólum eredeti értelmének elvesztése után került előtérbe. Első megállapításként le kell szögeznünk, hogy a szimbólum eredeti jelentése egyáltalán nem azonos az illusztrációval, ami azt jelenti, hogy nincs külső hasonlóság közte és a szimbolizált között. A vallástörténet kimutatta, hogy minél ősibb, mélyebb, összefüggőbb egy szimbólum, annál kevesebb benne az illusztratív tulajdonság. Ennek oka az, hogy a szimbólum rendeltetése nem az illusztrálás, hanem megjelenítése és közlése (átadása) annak, amit szimbolizál. A szimbólum nem csupán emlékeztet a szimbolizált valóságra, hanem részesedik abban, és ezért képes minket is részesíteni benne. Másképpen szólva, a különbség a mi szimbólumértelmezésünk és az eredeti felfogás között abban rejlik, hogy míg mi a szimbólumot a valóságot nélkülöző elképzelésnek (vagy jelnek) tekintjük, addig a szimbólum eredetileg egy másik valóság megjelenítését és jelenlétét tanúsítja. Ez a valóság az adott feltételek között másképpen nem jeleníthető meg, nem lehet jelen. Végső soron az igazi, eredeti szimbólum elválaszthatatlan a hittől, ami „a nem látott dolgok igazolása” (Zsid 11,1), annak tudata, hogy létezik a hétköznapi tapasztalatok világától különböző másik valóság, melybe be lehet lépni és részesedni benne. Így ez a valóság minden valóság közül a legvalóságosabb lehet. A szimbólum tehát feltételezi a hitet, a hit pedig megköveteli a szimbólumot. A hit a meggyőződésektől és a filozófiától eltérően találkozás és vágyakozás a találkozásra, egyesülés és vágyakozás az egyesülésre. Hitben éljük meg, hogy egy valóság megjelenik, és tevékenyen jelen van a szimbólum által (a görög συμβαλλω egyesít, egységbe hoz). A szimbólumban – eltérően a puszta illusztrációtól, a puszta jeltől – a tapasztalati (a látható) és a lelki (a láthatatlan) nem logikusan (ez helyettesíti azt), nem analógia alapján (ez illusztrálja azt), nem is mint ok és okozat egyesül, hanem – egy görög szóval kifejezve - epifanikusan (gör. επιφαινω - megjelenít) vagy ikonikusan. Az egyik valóság megjeleníti a másikat és részesít benne, de – s ez végtelenül fontos – pontosan olyan mértékben, amilyenben maga a szimbólum részesedik az adott lelki valóságban és képes és hivatott azt megtestesíteni. Más szóval a szimbólum lelki valóságot jelenít meg, de nem minden jelenik meg abból, ami a lelki valósághoz tartozik. „A szimbólum mindig részleges, nem tökéletes: „tudásunk csak töredékes, töredékes a prófétálásunk is (1Kor 13, 9). Legyen bármilyen valóságos is egy szimbólum, adja át bármilyen sikeresen is a másik valóságot, a feladata nem az, hogy csillapítsa - ellenkezőleg –, hogy erősítse szomjunkat: „add, hogy benned igazabban részesüljünk a te országod nem alkonyodó napján” (a húsvéti kánon 9. ódájának utolsó tropárja). Nem az a lényeg, hogy a világnak ez vagy az a része – a tér, az idő vagy anyag – megszentelődik, hanem inkább az, hogy benne minden kifejezi a tökéletes átszellemülés utáni vágyakozást: „Isten legyen minden mindenben” (1Kor 15, 28).” Kell-e mondanunk, hogy a szimbólum szó csak ebben az ontológiai és epifanikus értelemben alkalmazható a keresztény istentiszteletre. Nem azért utasítjuk el az illusztratív szimbolikát, mert azt az ősegyház nem ismerte - ez önmagában nem lenne a hamisság jele -, nem is azért, mert egy másik értelmezést részesítünk előnyben, hanem azért, mert a szimbólum efféle értelmezése névlegessé teszi az eucharisztia szertartásának (a Szent Liturgiának) csaknem egészét, s szent drámává és allegóriává változtatva lerombolja az eredeti szimbolika lényegét. Ezek után fel kell tennünk a legfőbb kérdést: Mit szimbolizál az eucharisztia? Milyen szimbolika egyesíti egységes egésszé szertartásait, azaz, milyen lelki valóság jelenik meg és adatik nekünk a szentségek szentségében?

Mit szimbolizál az eucharisztia? Milyen szimbolika egyesíti egységes egésszé szertartásait, azaz, milyen lelki valóság jelenik meg és adatik nekünk a szentségek szentségében?

Az eucharisztia mint kinyilatkoztatás és részesedés

(Mindaz, ami itt olvasható A. Schmemann, The Eucharist c. könyvének már említett második fejezetéből ill. a Szimvol Carsztvija című tanulmányából (ZsMP 1991 no. 10) való)

A Szent Liturgia ünnepélyes dicsőítéssel kezdődik: „Áldott az Atya és Fiú és Szentlélek országa most és mindenkor és örökkön örökké.” Maga az Üdvözítő is szolgálata kezdetén Isten országának közelségét hirdeti: „Beteljesedett az idő és már közel van az Isten országa” (Mk 1,15). „Jöjjön el a te országod” – mondjuk a legtökéletesebb keresztény imában. Isten országa a keresztény hit tartalma, a keresztény élet célja, értelme. Isten országa nem más mint Isten megismerése, felé forduló szeretet, egyesülés vele és élet őbenne. Isten országa egység Istennel, aki minden élet forrása, aki maga az Élet. Ő az örök élet: „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3). S az ember erre a szeretet teljességében megnyilvánuló örök életre, egységre és megismerésre teremtetett: „Benne élet volt és az élet volt az emberek világossága” (Jn 1,4).

Ám a bűnbeesés miatt mindez elveszett, s az ember bűne miatt a rossz, a szenvedés és a halál uralkodik a világon. Istent, a királyt a világ elutasította, s ezért benne e világ fejedelme hatalomra tett szert. Isten azonban nem vetette el a világot: „Te bennünket a nemlétből létrehoztál, s miután elestünk, ismét fölemeltél és nem szűntél meg mindent teljesíteni amíg a mennyekbe föl nem vittél és jövendő országodat nem ajándékoztad nekünk” (Aranyszájú Szt. János liturgiájának anaforája). Az ószövetségi próféták szomjazták Isten országát, imádkoztak érte és megjövendölték eljövetelét. Ez az ország volt a cél, a beteljesedés, amely felé az Ószövetség szent történelme irányult. (Szent történelemről beszélünk, de az emberi szentség miatt, hiszen tele volt bukásokkal, árulásokkal és bűnökkel, Isten mégis ez által készítette elő országának eljövetelét.) „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa”(Mk 1, 15). Isten egyszülött Fia emberfiává lett, hogy az embereknek hirdesse és megadja a bűnök bocsánatát, megbékítse őket Istennel és új élettel töltse be őket. Kereszthalála és halottaiból való feltámadása által uralkodik. Isten „jobbjára ültette, minden fejedelemségnek, hatalomnak, erőnek és uralomnak és minden néven nevezhető méltóságnak fölé emelte, nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is. Mindent lába alá vetett, őt magát meg az egész Egyház fejévé tette…”(Ef 1,20-22). „Tudja meg hát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy az Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Messiássá tette!”(ApCsel 2,36). Krisztus uralkodik, s mindaz, aki hisz benne, aki újjászületett „vízből és Szentlélekből” szívében birtokolja őt és országához tartozik. „Krisztus az Úr” – hangzott az őskeresztények hitvallása, akik ezért a hitért három évszázadon át gyakori üldözést szenvedtek a Római Birodalom területén. Krisztus hívei elutasították, hogy az egyedüli Úron és Királyon kívül mást is Úrnak nevezzenek a földön.

Isten országát a hit által nyerjük el. El van rejtve bennünk. Maga a Király, mint szolga jön és csak a kereszt által uralkodik. Ennek az országnak nincs külső jele a világban. Isten országa az eljövendő kor országa, ezért csak az Úr második eljövetelének dicsőségében ismeri el minden ember a világ igazi Királyát. Azok számára azonban, akik hisznek benne és elfogadják őt, ez az ország már jelen van, és jelenléte nyilvánvalóbb bármilyen más bennünket körülvevő valóságnál. „Az Úr eljött, az Úr eljön és az Úr el fog jönni” – a Maran Atha (1Kor 16,22) arám felkiáltás ezen hármas értelme magában foglalja a győzelemhozó keresztény hit egész teljességét, mellyel szemben minden üldözés, minden fenyegetés hiábavalónak és erőtlennek bizonyult.

Első olvasásra ez a felsorolás ájtatos közhelyek gyűjteményének tűnik. De olvassuk csak el még egyszer, s hasonlítsuk össze a mai keresztények túlnyomó többségének felfogásával. Úgy tűnik, hogy az Isten országa nem tekinthető többé a keresztény hit központi témájának és benső motivációjának. Az első keresztényektől eltérően az elkövetkezendő századok keresztényei fokozatosan elveszítették annak érzését, hogy „közel van az Isten országa”. Mai gondolkodásmódunk szerint Isten országa csak a világ végén jön el. E világra és Isten országára, melyek az evangéliumban megfeszített küzdelemben szemben állnak egymással, úgy gondolunk mint egymást időben felváltó valóságokra: most e világban élünk, akkor majd a mennyországban. Az első keresztények mindent magába ölelő örömét, hitüknek megrendítő újdonságát egyedül az a tény magyarázza, hogy „közel van az Isten országa”. Bár a világ számára rejtett és láthatatlan, mégis jelen van és tevékeny a világban, fénye már tündöklik. Ám attól kezdve, hogy a keresztények Isten országát pusztán a világ végével, a titkos és nem ismert időponttal kezdték összekapcsolni, elveszítették az eredeti felfogást, többé nem értették mindazt, amit az Úr imájának szavai – „jöjjön el a te országod” – rejtenek magukban. Ékesen bizonyítják ezt a dogmatika korábbi terjedelmes és iskolás tankönyvei - természetesen nem tudták teljesen elfelejteni az ősi tanítást -, melyek nagyon szárazon és unalmasan szólnak Isten országáról. Az eszkatológia (a világ és az ember végső sorsára vonatkozó tanítás) itt az ítélő Istenről szóló tanítássá vált. Az egyes hívő számára a halál utáni személyes sors lett égető problémává. Eközben „e világ, melynek formája elmúlik” (1Kor 7,31), önálló értékké vált, létezése függetlenedett Isten országától. A keresztény eszkatológiának ez a fokozatos beszűkülése – mondhatnám gyökeres metamorfózisa – óriási befolyást gyakorolt az Egyház liturgikus öntudatára. Ha visszatérünk mindahhoz, amit a keresztény istentisztelet szimbolikájáról mondtunk, meg kell állapítanunk, hogy az egyházi istentisztelet kezdetben Isten országának szimbóluma volt. Az atyákat és az első liturgikus kommentárokat olvasva látjuk, az ókeresztény felfogás szerint az Egyház, Liturgiáját ünnepelve, mindig elővételezi ennek az országnak eljövetelét. Az Egyház ebben a világban ajándék, teofánia, Isten országának ikonja. A keresztény kultusz tökéletes újdonsága és páratlansága éppen eszkatologikus jellegében rejlik: az eljövendő itt és most jelen van s közösségre léphetünk vele. (IV. Ignátiosz antióchiai pátriárka írja a Feltámadás és modern ember című könyvében, hogy a hiteles teológia Krisztus eljövetelére irányul. „Egyházainknak nem valamiféle szociológiai vagy antropológiai korszerűsítésre lenne szükségük jelen helyzetükben, hanem valóságos teológiai megújulásra. Ahelyett, hogy a már megtörténteket a Biblia fényében magyarázzuk, Azt kellene észrevenni – miközben átéljük ezeket az eseményeket -, Aki a világba jön. S nem pusztán érzékelni kellene az Eljövendőt, hanem segíteni neki, hogy jövetele könnyebb legyen. Siettetni a teremtő Igének, Krisztus Üdvözítőnknek az eljövetelét – nem ez- e a cél, ami felé a Lélek vezérel minket?” (40-41. o.) Ezen eszkatologikus tapasztalat az Úr napját az itt és most megjelenő ország szimbólumának látja. Ez a tapasztalat előre meghatározza a zsidó húsvét és pünkösd ünnepének keresztény felfogását is, hiszen a mostani korból az eljövendőbe történő átmenetet látják benne. Az ország „par excellence” szimbóluma, mely minden szimbólumnak, így az Úr napjának, a keresztségnek, a húsvétnak és általában az egész keresztény életnek beteljesedése, az eucharisztia, a feltámadott Úr eljövetelének, a vele való találkozásnak és közösségnek szentsége. Az Egyház – „a kicsiny nyáj”, melynek az Atya országát kívánta adni (Lk 12,32) – az eucharisztiában titokzatos módon belép ennek az országnak fényességébe és örömébe. Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ebben a páratlan, semmivel össze nem hasonlítható tapasztalatban vette kezdetét az ősegyház lex orandi-ja. Az eucharisztia eseménye tehát nem illusztrációja, hanem kinyilatkoztatása Isten itt és most hozzánk érkező országának.
 

Fordította: Jeviczki Ferenc

Megjelent: BOROSTYÁN-KÚT 2003 /1, 2

Megjegyzések:
A szerző Joannisz Zizioulasz, pergamoni metropolita.

Ignátiosz pátriárka Feltámadás és modern ember c. könyve megjelent Bakonybélben 2001-ben.