Beély Fidél József (eredetileg 1844-ig Briedl) 1807. július 5-én született Székesfehérvárott. Középiskolai tanulmányait szülővárosában, a bölcseleti tanfolyamot pedig Győrött végezte. 1822-ben lépett be a bencés rendbe, majd Pannonhalmán teológiát tanult. 1830-ban szentelték pappá, ezt követően segédlelkész lett Pannonhalmán. 1832-ben, Guzmics apát kinevezését követően került a Bakonybéli Tanárképzőbe, mint a pedagógia, esztétika és a diplomatika tanára.

"Midőn – írja naplójában – Bakonybélbe jöttem, azt sem tudtam, hol a fejem, s hol kezdjem a munkát. Hallám ugyan 1826-ban a paedagógiát, didactikát, methodicát, de úgy előadni, miként én hallgatám, nem akartam, szentül kívánván hivatalomat betölteni, s így stúdiumokról kellett mindenekelőtt megállapodnom." Az esztétika oktatásához jegyzeteket használt, amelynek fő forrása Krug Vilmos esztétikája volt, valamint Fischer Ferenc és Weber műveit is felhasználta tézisei megírásához. Azonban nem követte mereven Krug tanait: míg Krug a lélektanra épülő esztétika művelője volt, addig Beély inkább objektív alapra támaszkodott. A pedagógia, metodika Beély kedvelt tárgyai voltak. Guzmics ösztönzésére már 1836-ban írt az Egyházi Tárban "Néhány szó a vallási és erkölcsi nevelésről" címmel. Majd 1842-re készült el neveléstanával (ld. lent). Iskolai előadásaihoz Szilasy János neveléstana alapján készített jegyzeteket. Ismerjük előadásainak tematikáját, tézissorát, amihez Szilasy mellett Milde V. Edvard, Niemayer H. Ágost műveit használta fel, emellett figyelembe vette a Ratio Educationis szabályait, s az időközben megjelent tanügyi rendeleteket is. A diplomatika anyagának összeállítása még nehezebb feladat volt az ifjú tanár számára.

"A diplomatikára – írja Beély –, melynek eddig csak notioját tudtam, de soha belőle egy betűt sem hallottam, sem nem olvastam, jeles diplomatikusunk, Horváth István diplomatikáját, valék iskolára elválandó, de azt sehol föl nem hajszolhattam. Így Schwartner Márton diplomatika lett iskolakönyvem" (címe: Introductio in rem diplomaticam aevi intermedii, praecipue Hungaricam).

Ezen kívül Perger Illés Schwartner munkájából készített átdolgozott fordítását is felhasználta (címe: "Bé vezetés a diplomatikába vagyis az oklevél esméret tudományába"). Az ismeretek gyakorlati alkalmazását 12, többnyire ciszterci apátságokra vonatkozó oklevél segítette, amelyeket Beély a "Tudománytár" 1843-44. évfolyamaiban jegyzetekkel kísérve közzé is tett. Bevezetésül a tanteremben fölfüggesztett 5 falitábla szolgált, amelyet Beély állított össze. Főként a fent említett tantárgyak számítottak újnak a növendékek számára, mivel a többi tárgy tulajdonképpen csak ismétlése volt a gimnáziumban tanultaknak (ld. humaniaórák, "classica philologia", retorika és poesis). Az előadások hétfőn, szerdán, pénteken, szombaton egész nap, kedden csak délelőtt folytak. Délelőtt és délután is 2-2 óra volt (8-10-ig, és 2-4-ig), amelyek közül a délelőtti első, illetve a délutáni második órát mindig Beély tartotta. Első változtatása az volt, hogy a tananyagot nem darabolta fel szemeszterek szerint. Az első félévben elvégezték a pedagógiai stúdiumot (a metodikával, didaktikával együtt) a második félévben pedig esztétikával és diplomatikával foglalkoztak. Előadásait alaposság, szabatosság, tárgyilagosság és "könnyedséggel párosuló elevenség" jellemezte. Az előadások nyelve latin volt, amelyet gyakran fűszerezett magyar nyelvű magyarázatokkal. Lelkiismeretességét bizonyítja Beély saját feljegyzése: "Professzorságom melyet 25 éves koromban kezdtem (1832/33) első két éve annyira elfoglalt az egyedüli stúdiumok által ti. ezeknek kidolgozása, összeszerkesztése, leírása által, hogy alig valék képes sokszor összehalmozott újságok és járó folyóiratokon kívül valamit olvasni..."

A diplomatikát is nagy buzgósággal adta elő, annak ellenére, hogy életrajzában azt írta, hogy nem tartozott kedvelt tárgyai közé. Növendékeiben azonban azt a hatást keltette, mintha "született oklevélbúvár" lett volna.

Tehát a Bakonybéli Tanárképző jó híréhez, a színvonalas képzéshez nagyban hozzájárult Beély Fidél, aki alapos felkészültséggel, műveltséggel, széles látókörrel rendelkezett, s emellett kész volt kidolgozni egy korszerű, a képzési céloknak megfelelő tananyagstruktúrát, követelményrendszert is. Guzmics halála után Beély Fidélt bízták meg a növendékek fegyelmi gondozásával. Ekkor adtak ki egy újabb, eddigieknél bővebb házrendet. 1840-re a főapát Beélyt prefektusnak nevezte ki. Az intézmény megszűntével (1848) Beély Fidél a Bakonybéli Apátság jószágigazgatója lett, majd 1855-től haláláig (1863. július 20.) a kőszegi bencés gimnázium igazgatója és a rendház főnöke volt.

Beély munkálkodása az elméleti pedagógia terén főműve tükrében

Beély 1832-ben kezdett tanítani a Bakonybéli Tanárképzőn. Már kezdő tanár korában komolyan foglalkozott a nevelés elméleti kérdéseivel. Németből és angolból pedagógiai tárgyú műveket fordított, s ekkor kezdett publikálni is. Az 1830-as években az "Athenaeum", a "Tudománytár" és az "Egyházi Tár" című folyóiratokban tette közzé írásait. Írt Kant és Jacotot nevelési nézeteiről, a természettan oktatásának fontosságáról, az erkölcsi nevelésről, a tanulók nyilvános próbatételeinek hasznáról. Leginkább azonban a nevelő személyisége, a jó tanár jellemvonásai foglalkoztatták. Néhány téma: Egyház, státus, s iskola; Ki a legjobb tanító; Néhány szó korunk ifjúsága, s nemzetei elerkölcstelenedésének egyik kevésbé észrevett főforrásairól; Élet és iskola; Hogyan és mit kell általában, s különösen a nevelőnek haszonnal olvasni?; Aesthetikai levelek stb.

Elméleti pedagógiai munkásságának elismeréséül 1839. november 22-én az Akadémia levelező tagjává választotta. Fő műve, az "Alapnézetek a nevelés és leendő nevelő, s tanítóról különös tekintettel a tan történeti viszontagságára, literatúrájára" címmel már 1842-ben elkészült, de a cenzúra miatt csak 1848-ban jelenhetett meg. A mű előszavában ezt írja: "Nem indított engem akár önhaszon, akár bármelly más mellékes tekintet e munkám közrebocsátására: hanem és csupán azon buzgalom és lelkesedés, melylyel a nevelés ügyét ölelem, és azon tiszta szeretet, és bizodalom az ifjúság iránt, mellynek tanításával életem pályájának legszebb éveit, és mondhatom legörömteljesebb élvezettel eltöltém." A művet „leginkább a nevelés, s tanítás pályáján nemes munkássággal fáradozóknak”, tehát elsősorban gyakorló pedagógusoknak szánja, őket kívánja segíteni munkájukban. A mű első részében általános nevelésfilozófiai elveket, tételeket fogalmaz meg. A nevelés fogalmát tágabb és szűkebb értelemben is meghatározza. Tágabb értelemben a nevelés a születéstől a halálig tart, nem más, mint "mindazon tárgyak, dolgok, lények, körülmények s viszonyok", melyek a gyermekre befolyást gyakorolnak. Szűkebb értelemben vett nevelés "nem egyéb mint az ifjú ember testi lelki és szellemi tehetségei, s ereinek első éveiben szabályszerűleg eszközlött kifejlesztése, s tökéletesítése." Szerinte a nevelés célja: "az ember testi, lelki és szellemi tehetségeit, s tulajdonait természeti épségökben föntartsa, s megőrizze, hogy a tehetségeknek rejtező csiráit fölébressze [...] a leghatósabb eszközök által munkálkodás, és működésre képesítse, vagyis lehetőkép tökéletesítse", s képessé tegye a neveltet az önmaga tökéletesítésére. A nevelés célja tehát kettős: jámbor, erkölcsös embert neveljen a köztársaságnak (!) hasznos tagot, polgárt képezzen. S a nevelő feladata, hogy e kettő közötti összhangot megteremtse. Szerinte a nevelés szükséges, mivel "az ember csak nevelés által válik emberré". Felsorolja és elemzi a nevelés alapelveit is.

A nevelés legyen: "általános" (testi, lelki, szellemi tehetségeinkre terjedjen ki), egyetemesen összhangzó (valamennyi képességünket fejleszteni kell), célszerű, természetszerű (az emberi természethez alkalmazkodó), korszerű, a növendékek egyéniségéhez alkalmazott (differenciált), fokonként haladó (fokozatos). A második fejezet a könyv legterjedelmesebb, legkidolgozottabb része, amely "A nevelő s tanítóról" címet viseli. Megállapításai nagyrészt ma is helytállóak, korszerűek, némelyik javaslata korunk pedagógusképzésében is megoldatlan (pl. Kit képezzenek tanárnak? Ki a legalkalmasabb erre a pályára?).

"Ki nevelői, s tanítói pályára szánja magát [...] szükséges mindenekelőtt, hogy jeles sajátságokkal bírjon, s magát mielőtt e szent küszöböt meglépné legszigorúbban vizsgálja meg: valljon e fönséges hivatalra híva van, s alkalmas-e?" Ellenkező esetben munkája során, "gyakran a reábízott nevendékek legszebb testi, lelki és szellemi tehetségeit temeti el örökre." Tehát fontosnak tartja a pályaalkalmasságot, a rátermettséget. Ezután sorra veszi a nevelő "elmebéli", "erkölcsi" és "külső" (testi) tulajdonságait. "A nevelő s tanító elmebéli tulajdonai" közül a legfontosabbnak tartja a szerző: "Ki másokat nevelni, s tanítani akar abban első, s mellőzhetetlen föltétel, hogy a nevelés, s tanítás tárgyainak alapos ismeretével bírjon..." Főleg a "philosophiában" kell járatosnak lennie, ismerje jól a logikát, esztétikát, erkölcstant, antropológiát, pszichológiát. Különös figyelmet kell fordítania a tanítónak a "tanításra" (didaktika) és "tanításmódszertanra", mivel ezek a "neveléstan elválaszthatatlan részét képezik, s melyek nélkül nevelni lehetetlen." Emellett otthonosan kell mozognia a leendő nevelőnek azon tudományterületeken, amelyeket tanítani fog. Tehát ismernie kell a matematika, a természettan, a földrajz, a történettan alapvető eredményeit, emellett jártasnak kell lennie a "hangászat, az ének, rajzolás és festészet" művészetében. Ajánlja a "szónoklat és költészettan", a "szép és gyors írás" tanulását is. Ugyanakkor a klasszikus irodalom magyarázata a jövendő tanító részéről feltételezi a holt nyelvek (főként a latin és görög) alapos ismeretét is. A tanítónak "legnagyobb gond, szorgalom, és buzgalmat kell fordítania a honi nyelvre, mellyet hivatalánál fogva nem középként, hanem alaposan, s nyelvtanilag illik tudnia, és beszélnie". S ne csak beszélje a honi nyelvet, hanem "fáradhatatlan törekvéssel előmozdítsa, terjeszsze, mívelje, szépítse és gondjaira bízott, vagy egykor bízandó nevendékeit is szinte példájával e nemzeti kincs legtisztább szeretetére, s lankadhatatlanabb megtanulására, s terjesztésére buzdítsa, és lelkesítse." A tanárjelöltnek jól kell beszélnie németül, de jó, ha angolul és franciául is ért, hogy a legújabb szakirodalmat is megismerhesse.

Felismerte, hogy tanárnak egész élete során folyamatosan képeznie kell magát, hogy lépést tudjon tartani az egyes tudományok korszerű eredményeivel. Az állandó tanulásnak, az új ismeretek megszerzésének eszköze a könyvtár, amelynek tartalmaznia kell: nyelvkönyveket, szótárokat, a latin és görög irodalom remekeit, kézikönyveket (amelyekből tanítani akar), a magyar irodalom legjelesebb alkotásait, külföldi pedagógiai műveket. 1835-ben Beély Fidélt bízták meg a könyvtárgondnoki teendőkkel. A könyvtárat Beély 1837. február és március folyamán rendezte, a könyveket bélyeggel látta el, kettős, összekötött lajstromot készített a könyvekhez, hogy könnyű legyen megtalálni őket. Beély gondoskodása mindaddig végigkísérte a könyvtár sorsát, míg Bakonybélben tartózkodott, amely ekkor már megközelítette az 5 ezer kötetet.

A tanár legyen erkölcsös, vallásos, szelíd, béketűrő, vidám, szerény tekintetű, ugyanakkor szükség esetén állhatatos és szilárd. Nyerje el tanítványai szeretetét, bizalmát, legyen igazságos, kiegyensúlyozott, pontos. Szeresse hivatását. „Az engedékenység és szigorúság között félúton járjon el” és legyen erkölcsös jellemű. A nevelő külső tulajdonságai sem hagyhatók figyelmen kívül, hiszen ezzel is példát mutat tanítványainak. A tanár legyen ép, egészséges testalkatú, látása, hallása is legyen kifogástalan, "szava, s hangja tiszta, hajlékony, érthető, s minden tetemesebb nyelvi hibától, pl. selypesség mentes legyen".

Műve harmadik részében Beély Fidél a pedagógia tudományának meghatározásával, részterületeinek leírásával foglalkozik. A neveléstant önálló, a filozófiától független tudománynak tartja, és a következőképpen definiálja: A neveléstan "nem egyébb, mint rendszeres összege ama szabályok, és törvényeknek, mellyek szerént az ember az ember testi, lelki és szellemi tehetségei fejlődnek, mívelődnek, s tökéletesülnek". A tanítástant, vagyis a didaktikát a neveléstan részének tartja, megfogalmazza, hogy a nevelés és oktatás egymástól függetlenül nem létezhet. Kitér a pedagógia segédtudományai ismertetésére (pl. antropológia, pszichológia, művelődéstörténet, orvostudomány).

A negyedik részben: megkísérli, a magyar pedagógiai irodalomban az elsők között, összefoglalni a neveléstörténetet az őskortól a 19. századig. A zsidó, az egyiptomi, görög és római nevelés jellemzésén túl tárgyalja a középkori nevelést, majd a felvilágosodás nevelési törekvéseit. A magyar nevelésügyet a honfoglalástól a 19. sz. közepéig külön taglalja. Ez a rész viszonylag rövid, összefoglaló jellegű, mégis a későbbiekben kiadott egyetemes és magyar neveléstörténeti munkák alapját képezte.

Beély munkájának legértékesebb része "A neveléstan literatúrája" címet viseli. Ebben a fejezetben a legfontosabb, önálló kötetben megjelent német nyelvű és az összes, általa ismert magyar neveléstudományi mű bibliográfiai leírását adja. Figyelemre méltó Beély Fidél tájékozottsága az 1840-es évek német pedagógiai irodalmában.

A magyar nyelvű művek felsorolása mellett, magyar szerzők latin és német nyelvű pedagógiai munkáit is ismerteti. Fokozza bibliográfiai értékét, hogy felsorolja azokat a korabeli folyóiratokat, amelyek pedagógiai tárgyú írásokat is közöltek. Beély bibliográfiája jelentős, úttörő munka, az összes későbbi pedagógiai bibliográfia alapjául szolgált. Ezzel a széles körű pedagógiai munkásságával Beély Fidél jelentős helyet szerzett a magyar neveléstörténetben.

Megjelent: BOROSTYÁN-KÚT, 2003 /3