A tanítás sohasem volt idegen a bencés szerzetesektől. Szent Benedek az 530 körül írt Regulában részletesen foglalkozik a monostorba kerülő fiatalok nevelésével, kiképzésével. A Szentírás, a Regula, továbbá a liturgikus szolgálat és a napi zsolozsmázás feltétele az olvasás, az írás és a latin nyelv ismerete. A középkor folyamán hosszú ideig szinte kizárólag a monostorokban és a káptalani iskolákban folyt oktatás, és könyvek, kódexek másolása. Nem véletlen, hogy 1996-ban, mikor a Pannonhalmi Főmonostor 1000 éves alapítását ünnepelte, ezzel egyidejűleg a magyar oktatás 1000 éves millenniumát is ünnepelte az ország. A magyar művelődéstörténet úgy tekint a pannonhalmi kolostori iskolára, mint a magyar iskoláztatás első intézményére.

A 12-13. századi hanyatlással és a kolduló rendi stúdiumok terjedésével párhuzamosan azonban a bencések oktatói tevékenysége háttérbe szorult, mivel a kolostori iskolákban a 15. századtól az oktató-nevelő munka már nem volt országos érdekű, hanem kizárólag az új szerzetesek képzését szolgálta.

A török kiűzése után, az 1690-es években megkezdődött Pannonhalmán a bölcseleti képzés. Gimnáziumokat ekkor még nem szerveztek, ezért a növendékeknek előtanulmányaikat valahol másutt kellett végezniük.

A tanárképzés kezdetei Magyarországon

A 17. század előtt sem az egyház, sem az állam nem tartotta szükségesnek a tanárképzést. Általánosan elfogadott volt az a nézet, hogy aki alaposan elsajátította a gimnázium tananyagát, az tanítani is tudja, tehát alkalmas a tanári pályára. Először a jezsuiták ismerték fel a pedagógusképzés szükségességét, ún. Collegium repetentiumot szerveztek, ahol a fiatal rendtagok átismételték a gimnázium anyagát, megtárgyalták az oktatás módszereit, órát látogattak, próbaórákat tartottak. Az 1777-ben kiadott Ratio Educationis már intézményszerűen gondoskodott a világi tanárképzésről is. A tanárjelöltek képzése a Collegium repetentiumban folyt. A végzett tanárok királyi gimnáziumokban helyezkedhettek el. 1802-től azonban valamennyi királyi gimnáziumot a szerzetesrendek tartották fenn, így a világi tanárok képzésére már nem volt szükség.

A barokk-kori rendi tanárképző főiskola

1758. novemberétől Bakonybélben működött a bencés rendi tanárképző főiskola. 1760-ig működött, majd 1764-től Roth Sebestyén vezetésével ismét itt volt a főiskola, egészen 1778-ig. Ennek a késő-barokk rendi tanárképző főiskolának a létrejöttét többek között az tette indokolttá, hogy a magyarországi bencés rend elkerülje azt a vádat, mely szerint társadalmilag semmi hasznos tevékenységet nem folytat, ld. Pannonhalma feloszlatásának indoklását: “...magas hegyen való fekvése miatt semmi hasznot nem hajt”. 1781-től tehát Novák Krizosztom a kinevezett apát, aki az önállósodás, azaz a szabad apátválasztás és az önálló novíciátus felállításának lehetőségét fontolgatta. Terveit azonban a felvilágosult abszolutista uralkodó, II. József döntése megakadályozta. 1786-ban II. József feloszlatta a Magyar Bencés Kongregációt, továbbá állami tulajdonba vette a monostorok ingó és ingatlan javait.

Másfél évtized után, I. Ferenc király 1802-ben azzal az indokkal állította vissza a bencés rendet más szerzetesrendekkel egyetemben, hogy mozdítsák elő az ifjúság helyes oktatását és nevelését. Ettől kezdve két évszázadon át a lelkipásztorkodás mellett a tanítás volt a rend fő munkaterülete. Nem helyes azonban a monasztikus bencés közösséget, azon belül a Magyar Bencés Kongregációt „tanítórendnek” mondani. A bencések iskolahálózata csak fokozatosan épült ki. Összesen hét fő- és egy algimnáziumban (Győr, Sopron, Nagyszombat, Esztergom, Komárom, Pozsony, Kőszeg ill. Pápa) és két akadémián (Győr, Pozsony) oktattak.

A bakonybéli Tanárképző a reformkorban

1802 után tehát a bencés rendnek az oktatási feladatok ellátásához megfelelő számú jól képzett fiatal szerzetestanárra volt szüksége, ezért valamilyen formában meg kellett szervezniük a rend keretei között a tanárképzést. Kezdetben a növendékek a novíciátus után, a két éves filozófiai tanulmányaik előtt végezték el az egy esztendős pedagógiai tanfolyamot. A bölcselet-tagozat először Győrben, majd 1810-től Pannonhalmán működött.

A rend elöljárói azonban lassan felismerték, hogy több eredményt lehet elérni, ha a jelöltek előbb elvégzik a két éves bölcseleti stúdiumot, s csak ezt követően készülnek a tanári pályára. A bölcselet-tagozat és a teológiai fakultás továbbra is Pannonhalmán maradt, a tanárképző pedig 1819-ben Bakonybélbe került át. A tagozat vezetője kezdetben Gátser Leó volt. Azonban a tanárképzőt 1827-ben ismét visszahelyezték Pannonhalmára, hogy egységes irányítás alatt álljon mind a teológiai, mind pedig a pedagógiai képzés. 1832-ben Guzmics Izidor, a frissen kinevezett bakonybéli apát szorgalmazására került újra Bakonybélbe a tanárképző. A novíciátus és a Győrben végzett akadémia 7-8. osztálya után következett az ún. 3. bölcseleti (pedagógiai) tanfolyam. Az 1832-39-ig tartó időszakot, amely Guzmics apátsága idejére esik, a tanárképző virágkorának szokás nevezni: ekkor épült ki az intézmény egész rendszere, az oktatás szervezettebbé vált, számos korszerűsítő változtatásra került sor (pl. a tanárokat, a tananyagot és a követelményeket tekintve is), amelyek megalapozták az iskola további működését, és eleget tettek a kor kívánalmainak. Ebből az időszakból már rengeteg dokumentum maradt fenn, amely lehetővé teszi számunkra az iskola egész szervezetének, működésének részletes tárgyalását. Az oktatás tartalmi vonatkozásait tekintve elsősorban a klasszikus humán műveltség megalapozására fektettek hangsúlyt, de emellett jártasságot szerezhettek a növendékek a pedagógia és a metodika terén is. Fontosnak tartották, hogy a leendő tanárok korszerű ismereteket tanuljanak, tájékozottak legyenek mind a külföldi, mind pedig a magyar szakirodalomban, folyóiratokban. Újdonságnak csak a pedagógia, a módszertan, a diplomatika (oklevéltan) és az esztétika számított, amelyet Beély Fidél adott elő. A többi tárgyat Kovács Villebald tartotta: a humaniórák és a classica philologia (retorika, poétika, ill. a klasszikus ókori műveltség tanulmányozása) tulajdonképpen csak alapos ismétlése volt a gimnáziumi anyagnak. Tanultak görög és latin régiségtant, latin prózát, főleg szónoki műveket, nyelvészetet, irodalmat, s ehhez kapcsolódóan fordításokat is végeztek, s gyakorolták a versszavalást. A tanári karnak nem hivatalos tagja volt Guzmics Izidor, aki a görög nyelvet oktatta. A hangsúlyt a házi dolgozatokra (occupatiokra) helyezték. A növendékek mind próza-, mind versírásban gyakorlatot szereztek, pl. írtak epigrammát, eklogát, elégiát, köszöntő vagy sírverseket magyar, illetve latin nyelven, és Cicero beszédeit fordították. Ezen kívül görög, latin és német nyelvű műveket kellett kivonatolniuk, valamint prédikációkat írniuk. A tanárok az év közbeni feleleteket is értékelték (a = legjobb, 3 = középszerű, y = nem kielégítő), de ezeknek az osztályzatoknak a későbbiekben nem volt különösebb jelentőségük. Az intézményben megjelentek a felsőfokú képzés jellegzetességei (pl. előadások, vizsgák), azonban a képzés egészét vizsgálva mégis inkább középszintűnek tekinthetjük. Az előadások hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton egész nap, kedden csak délelőtt folytak. Délelőtt és délután is 2-2 óra volt (8-tól 10-ig, és 2-től 4-ig). A képző jeles tanára, Beély Fidél a tananyagot nem darabolta fel szemeszterek szerint. Az első félévben elvégezték a növendékek a pedagógiai stúdiumot (a metodikával, didaktikával együtt) a második félévben pedig esztétikával, diplomatikával foglalkoztak. Az előadások nyelve a latin volt, amelyet gyakran fűszereztek magyar nyelvű magyarázatokkal. Guzmics főleg Homérosz alapján vezette be diákjait a görög nyelv rejtelmeibe, de irodalomtörténeti "excursiókat" (értsd. kirándulásokat) is tartott, hogy a Homéroszt követő irodalom se legyen teljesen ismeretlen előttük. A vizsgálatokra (értsd: vizsgákra) alapos felkészülés után, nagy külsőségek közepette került sor. A képzési idő egy éve alatt a tanárjelölteknek három vizsgálaton kellett megfelelniük.

Az első vizsgálat mindig februárban volt. A növendékek öt-öt nap felkészülési időt kaptak mindegyik tanártól. A vizsga retorikát (szónoklattant), archeológiát (görög és római régiségtant), klasszikus szerzők műveinek elemzését, pedagógiát, módszertant foglalt magába. A második vizsgát június második felében tartották, amelyen humaniórákból, archeológiából, pedagógiából, didaktikából, esztétikából, néha diplomatikából (ez rendkívüli tárgy volt) kellett számot adniuk az ifjaknak. E képesítő vizsga letétele a grammatika és a retorika tanítására jogosított. A direktor átnézte a retorikai és poétikai gyakorlatokat, s csak azokat bocsátotta vizsgálatra, akiknek dolgozatait megfelelőnek találta. A harmadik vizsgálatra a képesítő vizsga után kb. egy hónappal került sor, amelyet a főapát vagy a pannonhalmi perjel elnöklete alatt tartottak. Tárgyát a diplomatika, s a görög-latin remekírók tették ki. Végül az összes vizsgálat eredményéről összefoglaló bizonyítványt állítottak ki. A tanítás mellett figyelmet fordítottak a nevelésére is. A növendékek számára is készült napirend, amely pontos idő és munkabeosztást tartalmazott. Nem annyira szigorú fegyelmi szabályozással, hanem inkább személyes példamutatással próbálták önnevelésre szoktatni az ifjakat. Természetesen az iskola jellegéből adódott – hiszen paptanárokat képeztek –, hogy a vallási követelményeknek, mint pl. istentiszteleteken, lelkigyakorlatokon való részvétel, prédikálás stb., eleget kellett tenniük. Minden feltétel {tárgyi, személyi) adott volt a növendékek eredményes felkészüléséhez. Rendelkezésükre állt a számos tudományos és szépirodalmi könyvet, folyóiratot felvonultató könyvtár is, amelynek állománya fokozatosan bővült, az 1840-es évekre megközelítette az ötezer kötetet. Megtalálhatók voltak itt tudományos és szépirodalmi művek: hazai jeles írók alkotásai mellett német, olasz, francia nyelvű könyvekből sem volt hiány. A tanulás és az elmélkedés mellett ügyeltek arra, hogy az ifjaknak legyen módjuk a kikapcsolódásra. Szünetekben nagyobb kirándulásokat tettek, vagy színdarabokat adtak elő, gyakran kártyáztak vagy biliárdoztak. De a mindennapi élet sem volt unalmas: igyekeztek sétával, kertészkedéssel, olvasással változatosabbá tenni hétköznapjaikat. Kezdetben – ez a feljegyzésekből is kiderül – még nem volt megfelelő színvonalú az oktatás, ami főként a rend ebbéli tapasztalatlanságának tudható be. 1832-től azonban már korszerű, minőségi képzést biztosított, amely megfelelt a reformkor elvárásainak is. Az intézmény jó hírét Guzmics apát alapozta meg azáltal, hogy alaposan felkészült, művelt, széles látókörű tanárokat vett maga mellé, akik (főként Beély) készek voltak kidolgozni egy korszerű, a képzési céloknak megfelelő tananyagstruktúrát, követelményrendszert stb. 1848-ban azonban megszüntették a Bakonybéli Tanárképzőt, s a pedagógusképzést a teológia elvégzése utánra tették. Így a jelöltek érettebben, nagyobb alapossággal készülhettek fel jövendő hivatásukra. A tanárképző megszüntetéséhez nagyban hozzájárult az 1848-49-es forradalom és szabadságharc is. Az intézmény ilyen formában sokáig úgy sem működhetett volna, mivel széles körben vetődött fel a tanárképzés reformjának igénye.

A Tanárképző ugyan csak 30 évig állt fenn Bakonybélben, de e rövid idő alatt is eredményes volt. Egyes források szerint e három évtized alatt 170 tanár került ki az iskola falai közül. Jó néhány itt végzett ifjúból később híres tudós, tanár lett (pl. Rómer Flórisból régész, Kruesz Krizosztomból pannonhalmi főapát, Rónay Jáczintból nyelvész, Sárkány Miklósból bakonybéli apát, Nyulassy Antalból költő stb.).

Összefoglalva megállapíthatjuk: a Bakonybélben működő bencés rendi középiskolai tanárképzés sajátos színfoltot képvisel a magyar neveléstörténetben. Ugyan nem volt egyetemi szintű, mégis hazánkban az elsők között biztosította a növendékek korszerű pedagógiai, módszertani képzését, ezért is tarthatjuk modellértékűnek a kezdeményezést. Jelentősége abban állott, hogy példájával erősítette hazánkban a tanárképzésre irányuló innovációs törekvéseket, valamint hozzájárult a 19. századi bencés középiskolai oktatás minőségi fejlődéséhez.

Megjelent: BOROSTYÁN-KÚT, 2002 /3