Krisztus seregébe léptél, kedvesem, abban kötelezted el magad, s ott a reád támadó ellenségnek nemcsak nyílt erőszakosságával szemben kell ellenállnod, hanem el kell kerülnöd ravaszságát is, amikor tanácsadó képében szegődik hozzád. Gyakran megesik ugyanis, hogy amikor a Gonosz nem tudja Krisztus katonáját nyíltan megsebezni azzal, hogy akaratát a rosszra hajlítja, akkor furfangos rosszindulatában úgy próbálja megölni őt, hogy szomjának csillapítására az értelem mérgezett kelyhét nyújtja néki. Mert amikor nem tudja elpusztítani a szerzetest úgy, hogy megutáltatja vele azt az életet, amire vállalkozott, akkor avval próbálja aláásni az életét, hogy terhessé teszi számára azokat a körülményeket, melyek között él. Ezért – jóllehet a szerzetesi életben való megmaradás szándékát meghagyni látszik – szüntelenül és sokféle ravaszsággal arról próbálja meggyőzni őt, hogy ostoba vagy meggondolatlan volt, amikor pont ilyen elöljáró vezetése alatt vagy ilyen testvérek között vagy éppen ezen a helyen kezdett szerzetesi életbe. Így, midőn rábeszéli őt arra, hogy hálátlan legyen ahhoz a jótéteményhez, melyet Isten kezdett benne, az illető jogosnak ítéli, hogy ne törekedjen a nagyobb jóra, hogy ne tartson ki abban, amit eddig kapott, és úgy látja, hogy nincs értelme megmaradni ott, ahol van. Hiszen amíg szüntelenül és nagy fáradsággal azzal kapcsolatos gondolatokat forgat a fejében, hogy min kellene változtatni, vagy – amennyiben változtatni nem képes – legalábbis arról gondolkodik, hogy rosszul tette, amikor elkezdte ezt az életet, addig nem fog törekedni céljának elérésére, ami a tökéletesség. Ha ugyanis nem elégedett azzal az alappal, amit lefektetett, akkor a jó életnek épülete sem fog tetszeni neki, amely rá épül. Ezért van, hogy amint a gyakran átültetett, vagy frissen ültetett, de gyökerei bolygatásával megzavart fa nem képes meggyökerezni, a szárazság hamar elhervasztja, és semmiféle gyümölcsöt nem terem, ugyanúgy az a szerencsétlen szerzetes is, aki saját vágyait követve egyik helyről a másikra költözik, vagy bár egy helyben marad, de gyakran gyullad fel gyűlölete az iránt a hely iránt,[2] az sohasem gyökerezik meg szilárdan a szeretetben, az üdvös dolgok gyakorlásában lanyha lesz, s nem gazdagítja őt a jó cselekedetek bősége.[3] Ha pedig észreveszi, hogy bizony nem a jóban, hanem a rosszban halad előre – ha egyáltalán észreveszi – akkor minden nyomorúságának okát igazságtalan módon nem saját magában, hanem mások viselkedésében, szokásaiban véli megtalálni, s emiatt még nagyobb gyűlölet támad a boldogtalanban azok iránt, akikkel együtt él.

Ezért tehát az, akinek feltett szándéka a cenobita életmódhoz való csatlakozás, készüljön fel arra, hogy akármelyik monostorban tesz fogadalmat, egész értelmével és akaratával arra kell törekednie, hogy ott meggyökerezzék a szeretet gyökereivel – hacsak nem olyan helyről van szó, ahol akarata ellenére a rosszra kényszerítenék. Ne ítélkezzen továbbá a hely különféle szokásai és hagyományai felett, ha mégoly értelmetlennek látszanának is, amennyiben azok nem mondanak ellen Isten parancsainak. Örüljön, hogy végre valahára megtalálta azt a helyet, ahol – az elköltözés minden nyugtalanító gondolatától megszabadulva – nem kényszerből, hanem saját akaratából önmagát egész életre szólóan elkötelezheti, s így megnyugodva a jámbor élet gyakorlatainak elsajátítása végett buzgón üresítse ki önmagát.

Ha pedig úgy tűnik neki, hogy lelki nekibuzdulásában nagyobb és hasznosabb dolgokra vágyik annál, amit a monostor jelen szokásrendje lehetővé tesz, akkor először is lássa be, hogy téved: Vagy azért, mert olyan dolgokat gondol előnyösebbnek, melyek nem értékesebbek annál, ami van, sőt esetleg kevésbé értékesek; vagy pedig azért, mert képesnek gondolja magát olyan dolgokra, amire nem képes. Másodszor pedig legyen szilárdan meggyőződve arról, hogy nem érdemli meg azt, amire vágyakozik. S ha tévedése nyilvánvaló lesz, adjon hálát az isteni irgalmasságnak, amely megőrizte őt az eltévelyedéstől: attól, hogy nyereség nélkül, vagy éppen veszteséggel a rendi élet helyét vagy módját felcserélve az állhatatlanság és könnyelműség hiú bűnébe essen, vagy pedig saját erejét meghaladó dolgokra törvén elgyötörtségében korábbi életéhez, vagy még annál is rosszabbhoz térjen vissza.

Ha viszont valóban nagyobb dolgokra vágyik, mint amire lehetősége nyílik, de még nem érdemli meg azokat, akkor viselje türelemmel az isteni rendelést, mely nem tagad meg senkitől semmit igaztalanul. Nehogy feldühítse türelmetlenségével az igazságos Bírót, s méltó legyen arra a büntetésre, hogy ne kapja meg azt, amije nincs, s azt is elveszítse, amije van, vagy pedig arra, hogy – szeretet nem lévén benne – terméketlen maradjon.

Ismerje fel tehát, hogy vagy az irgalommal, vagy az isteni rendeléssel találja szemben magát mindabban, amire vágyik, de amit mégsem birtokol; amit pedig a mennyei bőkezűségből megkap, azért örömmel mondjon méltó köszönetet. És mivel a világ zivataros vihara elől valamiféle kikötőbe érhetett, óvakodjon attól, hogy a kikötő nyugalmas öblébe beengedje a könnyelműség szelét és a türelmetlenség viharát. Minthogy értelme az állhatatosság és a szelídség által megvédve nyugalmat talált, adja át magát az istenfélelem buzgóságának és a szeretet édességének. Az istenfélelem ugyanis a buzgóság által megőriz, a szeretet pedig az édesség által a tökéletességre vezet.

Tudom, hogy mindezek teljesebb megértéséhez bővebben kellene írnom, vagy szólnom a témáról, arról tudniillik, hogy milyen cselekkel csalja ezekbe a kísértésekbe a tudatlan szerzetest az őskígyó, s másrészről az okos szerzetes milyen érvekkel tudja az ő furfangos győzködéseit megcáfolni és megsemmisíteni. Mivel azonban már túlléptem azon a terjedelmen, amit a levél rövidsége kíván, és minden, amit itt elmondtam, vagy amit el kellene mondani, az az értelem békéjének[4] megőrzésére vonatkozott, ezzel a rövid buzdítással be is fejezem a levelemet. Ne gondold, kedves, hogy ezeket azért írom, mert arra gyanakodnék, hogy értelmed nyugtalanságával küzdesz, hanem azért, mert Ursio[5] úr sürgetett, hogy valami intelmet intézzek hozzád, s nem tudom, mire figyelmeztethetnélek inkább, mint arra, hogy kerüld ezt a – jóakarat képében megjelenő – dolgot, amiről tudom, hogy gyakran elragadja a novíciusokat. Ezért tehát, kedves barátom és igen szeretett testvérem, szívem egész bensőjével intelek, figyelmeztetlek, kérlek téged én, aki szeretlek, és akit te is szeretsz, hogy teljes erővel törekedj az értelem békéjére, ami nélkül lehetetlen a furfangos ellenség ármányait észre venni, és az erények igen szűk ösvényén előre haladni. Erre a békére pedig a monostorban élő szerzetes egyáltalán nem képes eljutni, ha nincs meg benne az állhatatosság és a szelídség, mely elválaszthatatlan társa a türelemnek, s ha nem törekszik arra, hogy monostorának szokásait – amennyiben azokat isteni törvények nem tiltják – megtartsa még akkor is, ha azok értelme nem világos előtte.

Minden jót, a Mindenható Úr tegye tökéletessé lépteidet az ő útjain, hogy ne ingadozzanak rajtuk lábaid; igazságban állhass meg Isten színe előtt, és teljél be Ővele, amikor megjelenik dicsősége.[6]

Fordította: Baán Izsák OSB

Jegyzetek:

[1] Ez a levél részlete a már érsek Anzelm egyik legfontosabb levelének, mely a monasztikus életről szól (Ep. 37). Anzelm leveleinek gyűjteményében elfoglalt helye alapján 1072-73 k. íródhatott. A címzett, Lanzo, Anzelm barátja egy ideig Clunyben volt szerezetes, majd 1077-ben Laewes priorátusának első perjele lett. 1107-ben halt meg.
[2] E sorok kisebb változtatásokkal a szerző De Similitudinibus c. könyvének 177. fejezetéből származnak.
[3] Vö. Vitae Patrum, Lib. V., Libellus VII, 36: „Mondja az öreg: Amint a fa nem hozhat gyümölcsöt, ha gyakran átültetik, ugyanúgy a gyakran vándorló szerzetes élete sem lesz gyümölcsöző” (PL 73,902).
[4] Quietudo mentis. Ezzel a kifejezéssel foglalja össze a szerző tanításának lényegét. Azt az állapotot jelenti, melyben a gonosz gondolatok nem zaklatják az értelmet.
[5] Ursio, vagy ahogy az ’A’ kézirat és néhány más kézirat is nevezi Ursus, Anzelm és Lanzo közös barátja volt. Lehetséges, hogy azonos azzal az Ursioval, aki egy későbbi levélben úgy jelenik meg, mint klerikus, akit rábeszéltek, hogy egy másik monostorban legyen szerzetes, miután pedig már megígérte, hogy Bec-ben tesz fogadalmat.
[6] Vö. Zsolt 16,15 (Vulg.)


Megjelent: BOROSTYÁN-KÚT, 2004 /4.