A kilencvenes évek végén G. Lafont-nal beszélgettünk Pannonhalmán a diákokkal zsúfolásig megtelt Asztrik-teremben. Már sem a kérdésre, sem a válaszra nem emlékszem, csak arra a csendre, ami a kérdés elhangzása és a válasz megfogalmazódása között volt. Miközben gondolkodott, mi is gondolkodhattunk. Nem ehhez szoktattak, sokkal inkább a gyors válaszok világában élünk.

Czigány Tamás, építész A siófoki énekiskola tanulmánytervében írja: „A heterogén és ellentmondásos vizuális környezetben differenciált és tiszta beszéddel, a lépték és az arányok helyes megválasztásával kívántuk tervezett épületünket megjeleníteni. A zajban nem a túlkiabálást, hanem a csendet választani. A környezethez nem hasonulni, hanem azt értelmezni, és értelmessé tenni.” — Az a világ, amiben élünk, amit észlelünk heterogén, ellentmondásos és zajos. A minőségi válasz környezetemet értelmezheti, esetleg értelmessé is teheti, a túlkiabálás helyett a csendet választhatom.

A francia teológus és a magyar építész gesztusa egyaránt kapcsolatban áll azzal, ami van, és azzal, ami lehetséges.

„Hallgasd meg, ó fiam, a mester parancsait” (Prol 1)

Szent Benedek Regulájának első szava a hallgatásra felszólító ige, az ókori szövegekben és a pápai megnyilatkozásokban a mai napig megkülönböztetett szerepe van az első szónak. Benedek a jámbor zsidók napi imádságára emlékeztető kifejezést használ, vö.: Halld, Izrael, az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. (MTörv 6,4) s ez vélhetően tudatos választás. Benedek abba a spirituális hagyományba illeszkedik, mely szerint lehetséges a nemzedékek közötti párbeszéd, a szakrális nevelés, azaz a hit-tapasztalat átadása. Ebben az ember és ember, nemzedék és nemzedék közötti értékközvetítésben a hallgatásnak és a beszédnek rendkívüli és szimbolikus szerepe van. Rendkívüli, amennyiben a megtérés számos esetben személyes tanúságtételen alapul. És szimbolikus, amennyiben a hallgatás és a beszéd a kommunikáció alapeleme, azaz a félszavak, mondattöredékek is képesek a legfontosabb, rejtett és remélt valóság kifejezésére: a másik számára fontos vagyok, szeret.

Damaszkusz közelében Saul a fényjelenség láttán leesett a földre, majd szózatot hallott, amely azt mondta: „Saul, Saul, miért üldözöl engem.” (Apcsel 9,3-4.) Szent Pál damaszkuszi tapasztalata sűrűsödik a római egyházhoz írt levelében: „Eszerint a hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus szava által." (Róm 10, 17). A sorrend, amint János evangéliumának prológusában is olvassuk: Kezdetben volt az Ige…, Krisztus szava, amit meghallgatunk, a megértett igazságra adott válasz pedig a mi hitünk. Benedek atyánk Krisztus szavát közvetíti, aki a parancs meghallgatására szólítja fel a fiatalembert. A hit a meghallott Igére adott válasz. De vajon hogyan hallhatjuk meg Isten szavát? A közösségépítő és Regulát megfogalmazó Benedek hallgatni tanít bennünket, hogy a hit szerint ismerjük meg a Teremtőt és a teremtett világot.

A Szentlélek vezetése iránti készség

A stabilitás, az engedelmesség és a conversio morum — ez a három pillér, melynek segítségével a monasztikus közösség tanúságot tehet Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról. A conversio morum, a megszilárdult akár jó, akár rossz szokások helyett a Szentlélek vezetése iránti készséget jelenti. Az evangéliumi életalakítás révén értelmünk, szemünk, fülünk és legfőképp a szívünk fokozatosan képessé válik annak befogadására, Aki volt, Aki van és Aki eljövendő.

A Szentírás a Prológusban nemritkán megszemélyesítve szerepel: serkent, int. A Regula Isten megszólító, meghívó, bátorító üzenete. A jó szóra, a Regula szavára fogékony tanítvány hallgatja, valaki által ismeri meg a szót. A tanítvány szó-fogadó, mint a gyermek. A szerzetesi, oblátusi életalakítás feltételezi a mester és a tanítvány bizalmon alapuló személyes viszonyát, ami ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy jelen vagyok, figyelek és bízom benned. A lectio divina és a lelki vezető tanításának hallgatása során kialakulhat a tanítvány szívében az Isten iránti bizalom, ami azt jelenti, hogy a látható és a láthatatlan, a hallható és a hallhatatlan világ határán: — a monostorban és a keresztény családban — Isten jelenlétében élhetünk.

A hitelesség kérdése

„Azt akarjuk, hogy ezt a Regulát a közösségben gyakrabban olvassák föl, hogy senki a testvérek közül ne menthesse magát azzal, hogy nem ismeri.” (RB 66,8) A Regula és az apát tekintélyét a kinyilatkoztatásból, Isten kegyelméből meríti. Ez az önazonossága s egyben tekintélyének alapja.

A tanítvány az újrakezdés pillanatában, ill. ebben az életszakaszban a hallgatás, a figyelem és a befogadás embere. A tanítvány az Ige hallgatója. A tanítványnak a mester megszólító szavára intenzív figyelemmel és a szív engedelmességével kell válaszolni. Benedek a novíciustól azt várja el, amit a Regula szerint élő minden szerzetestől: az alázatot. A Regula 7. fejezetében ezt olvassuk: „Az alázatosság tizenkettedik foka abban áll, ha a szerzetes nemcsak szívében alázatos, hanem testtartása is kifejezi alázatosságát mindenki előtt, aki csak látja. Vagyis az istenszolgálatban, az imateremben, a monostorban, a kertben, az úton, a mezőn, szóval: bárhol ül, jár vagy áll, mindig lehajtott fővel a földre szegezze szemét. Bűneiért mindenkor tartsa magát vádlottnak, és vélje azt, mintha máris jelen lenne azon a rettenetes ítéleten, szüntelen ismételje szívében, amit az evangéliumi vámos földre sütött szemmel mondott: Uram, nem vagyok méltó, én bűnös, hogy szememet az égre emeljem.” (Lk 18, 13) Jézus a bibliai történet főszereplőjének, a vámosnak a testtartásáról és testhelyzetéről is beszél: lehajtott fővel, hátul állt meg. A külső és a belső egységéről, a gesztusok és a szavak hitelességéről van itt szó. A testtartás, a megjelenés, a szavakban való megjelenés minősége az ember belső állapotáról, szívének indulatairól tanúskodik.

Az egyházi közösségek, a keresztény emberek hitelessége alapkérdés. A templomba járó keresztényeket nem ritkán, okkal vagy ok nélkül képmutatónak nevezik nem kevesen. A képmutatás mellet talán az erőszakosság bújtatott formáira érzékenyek leginkább az igazságra fogékony fiatalok, a szekularizált vagy épp a felnőtt korban megtért kortársaink. Vajon amit felolvasunk, amit tanítunk, amit számon kérünk, azzal azonosak vagyunk-e, hiszünk-e Istenben, és együttműködünk-e a Szentlélekkel, életünket az evangéliumok szerint alakítjuk-e?

Szent Benedek miközben a hit útjára tanítja a kezdőket, közben újra meg újra reflektál a haladók és az apát személyére, életük igazságára. A monostor csendje a beszéd és a hallgatás tisztaságát, végső soron a szív tisztaságát szolgálja.

Exodus a bűntelenség irreális földjéről

A közömbös és a kiengeszteletlen ember válogat a szimpatikus és antipatikus emberek között. Képtelen megbocsátani az ellene vétkező felebarátnak, s nem ritkán önmagának sem irgalmaz, az önvád nehéz súlya alatt él. Amíg önmagunkkal nem vagyunk azonosak, amíg testünkben, személyes történetünkben idegenül, elidegenedve létezünk, addig nem vagyunk képesek szeretni.

Az ember belső integritása és a testvéri kapcsolatokra, a kommunióra való képessége szorosan egybefügg. A korai monasztikus hagyományban az egységhez, az Isten országához vezető utat belső, a szívbe vezető zarándokútként értelmezték. Az exodus a bűntelenség irreális földjéről a bűnbocsánat örömteli földjére vezet. A tapasztalatlan és a tapasztalt ember, a tanítvány és a mester együtt zarándokol, úton van. A mester élete során önmagáról és Isten misztériumáról szerzett ismeretet. Hogy miben áll az az ismeret, ami a tanítványt mesterré, öreggé, az ifjak tanítójává teheti? A keresztény ember identitása Benedek meghatározása szerint legjobban a vámos imádságában fejeződik ki: „Uram, nem vagyok méltó, én bűnös, hogy szememet az égre emeljem.” (Lk 18, 13) — a mester ezt a mondatot már őszintén, szívből imádkozza. A mester az életközösségben a tanítványt ennek a mondatnak az ízére, jelentésére, artikulálására tanítgatja. Ezen az úton a szív-szájával lehet tisztán kiejteni, helyesen artikulálni a megszentelt szavakat.

Ahogy, nem pedig amit. Ahogyan kiejtjük, megérintjük, leírjuk, kiválasztjuk, megbeszéljük a dolgokat, embereket, eseményeket, az kerül ítéletre. Szent Benedek Regulájának sokat idézett mondata jól szemlélteti mindezt: „A monostor minden fölszerelését és minden vagyonát úgy tekintse, mint az oltár szent edényét.” Mert lehet a dolgokat, embereket, önmagamat durván, közönyösen vagy épp elfogultan minősíteni, és mint olvassuk, halljuk lehet húsvéti módon szemlélni.

A monostor kommunikációs rendjében megtanulhatjuk tisztán, alázattal kiejteni Jézus Krisztus nevét. Ugyanaz a lecke a kezdőknek és az újrakezdőknek, amíg élünk.

Küzdelem a szív tisztaságáért

A fül böjtjében, a fizikai csendben a bennem lévő kuszaság, erőszak vagy épp az üresség fokozottan érzékelhető. Mikor a kétkezi munkát nem szakítom meg, a rádiót bekapcsolva hagyom vagy a napilapok olvasgatása túl hosszúra nyúlik, és nem szánok időt a meditációra, valójában szeretnék nem tudomást venni a bennem lévő ürességről, erőtlenségemről és agresszivitásomról. A félelem előtti stádium, ill. a félelem ellentéte a gyávaság némává tesz vagy épp csevegésbe, felszínességbe vezet. Máskor a bennem és a testvérben lakó erőszak meghatározható sűrűsödési ponton elnémít, félelmet kelt bennem. Egymástól függünk. Egy életközösségben, legyen az monostor vagy család, van mikor én szenvedem el az erőszakot, s van hogy én okozok szenvedést testvéremnek. Kiszolgáltatottak vagyunk, egymástól függünk. Az evangéliumok kontextusában ez azt jelenti: a másik irgalmára szorulok, és felebarátom, testvérem irgalmamra szorul. Máté őrizte meg Jézus erre vonatkozó logionján: „Bizony mondom nektek: mindaz, amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit föloldoztok a földön, föl lesz oldva a mennyben is.”

A meditációban, a zsolozsmában a gondolatok, mint hívatlan vendégek törnek felszínre. A felbukkanó gondolatok, képek nemritkán birtokba veszik képzeletünket, elterelik figyelmünket Jézus Krisztustól, az Ő igéjétől. Ezt az állapotot nevezzük az imádságban való szétszórtságnak. Ahhoz, hogy kitartsunk a csendben, hogy halló emberré váljunk, szükséges elsajátítanunk a gondolatok megkülönböztetésének és kezelésének lehetőségeit, pl. a szív feltárása segít, megtisztít, ahogy erre az atyák hagyománya és Szent Benedek tanítása bátorít. A tanítvány a mester második mondata szerint az engedelmesség elsajátítása által Krisztus Urunknak, az igaz Királynak harcosa lesz. A harc leginkább abban áll, hogy mindvégig kitartson Krisztus mellett a monostorban, a cellában, „És Isten irgalma felől soha kétségbe ne essél.” (RB 4, 74).

A harc tehát nem a testvérek között, hanem a testvérek szívében van, mert nem az szennyezi be az embert, ami kívülről kerül az emberbe, hanem az, ami a szívéből fakad. Ennek ismeretében és ennek ellenére Szent Benedek Húsvét fényében bizalommal tekint tanítványaira és a világra. A mester a húsvéti látásmódot formálja azokban az emberekben, akik élni, hinni és remélni szeretnének. Benedek szemében a tanítvány az, aki az engedetlenség tunyasága által Krisztustól elszakadt, és mint minden keresztény ember a Jézus Krisztussal való bensőséges kapcsolatra és a teremtett világgal való egységre vágyakozik.

A meditációban kitartó, szemlélődő imádságba belenövő keresztények rész szerint, töredékesen megtapasztalhatják már itt a földön ezt az egységet, a szív tisztaságát.

Benedek a Regulát azoknak a cönobitáknak írja, akik monostorban laknak, rendszabály és apát vezetésével küzdenek. A meghatározás lényegre törő: a küzdelemnek konkrét tere van, a tájékozódást segíti az írásba foglalt szabály és a Regulát értelmező apát. A küzdőtér tehát a monostor, a cella, az ember szíve — mely a testvérek és a kultusz által meghatározott fizikai és spirituális tér. Ebben a körülhatárolt és égre nyitott térben az egyes testvérek sok társuk segítségével fokozatosan megtanulnak az ördög ellen küzdeni,… azaz puszta kézzel és karral bátran tudnak harcolni Isten segítségével a test és a gondolatok bűnei ellen.

…Őt hallgassátok

Máté evangélista tanúsága szerint a Jordán folyónál és a Színeváltozás hegyén volt hallható az az ige, mely az egyház keresztelési liturgiájában visszhangzik: Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Noha a keresztelési liturgiában fejünk fölött is elhangzott ez a vigasztaló szó, mégis mintha egész életünk ennek a mondatnak az igazságáért folytatott küzdelem volna. Lehetséges, hogy minden bűnöm, kisszerűségem és kudarcom ellenére az Atyának kedve telik bennem, és valóban az Ő szeretett fia vagyok? Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik… — Ez a kinyilatkoztatás vallomás és egyben tanúságtétel is, hisz a tanítványok fültanúi az égből hangzó mondatnak. Ebből a vallomásból az a béke árad, ami a bibliai teremtéstörténet ismétlődő mondatából: És látta Isten, hogy jó.


(Megjelent az Obláció c. bencés lelkiségi lapban, 2005-ben.)