A keresztény ünnep nem extatikus beteljesedés, hanem eszkatológikus szimbólum. A már és a még nem feszültségében élő közösség Jézus Krisztus feltámadásának tanúja. Minden feszültség kettősségből fakad, és az elmozdulásban oldódik fel. Az ünnep az elmozdulás misztériuma. Elmozdulás pl. a megtérés: annak belátása, hogy nem mi választottuk Istent, hanem Ő választott bennünket. A szerzetesek hétköznapjaiban is megjelenik az ünnepi elem: az istendicséret, ez kiegyenlített viszonyt teremt az ünnepek és a hétköznapok — egyébként nagyon eltérő — élményvilága között.

A ünnepek és a hétköznapok ritmusa életünk egyik meghatározó élménye.
Az ünnep iránti igény a szakrális jellegű kultúrákban ugyanúgy, mint napjaink szekularizált világában megtalálta a maga sajátos formáját, sőt újabb és újabb formációkat kreál. Néhány példa a szekularizált ünnepek közül: falunap, nyárbúcsúztató fesztivál, véget nem érő télapó ünnep, mindenki karácsonya, szilveszter, böjtidőben tartott ún. farsangi bál. A felvilágosodás korától a szertartásosság fokozatosan a kultusz helyébe lép, továbbá rendkívüli szerepet kap — az akár extatikus élményeket is nyújtó — szórakozás. Az ún. keresztény társadalmakban jelentkező szekularizáció kétségtelen, hogy a keresztény ünnepi, kultikus hagyományt is megcsonkította, az ünnepek, ill. a templomok kiüresedtek. A szakrális dimenziót vesztett szekularizált ünnepek története némiképp emlékeztet a keresztény missziók első századaira, mikor az egyház a pogány ünnepeket krisztianizálta. Van azonban egy lényeges különbség a két korszak között: a kereszténység előtti ún. pogány kultúrákban tisztelték a Szentet, nemcsak elfogadták létezését, hanem kultikus tiszteletben is részesítették, ezzel szemben a szekularizmus korában megszűnik az áldozatbemutatás. A. Schmemann szerint a szekularizmus elsődlegesen az imádás tagadása[1], gondolatrendszerében az imádás fogalma nemcsak az Istennel, hanem a világgal való kapcsolatunk sajátos eszméjét — annak szentségi jellegét — is magába foglalja.
Az az elágazó ösvény, melyre az olvasót invitálom, a Kr. u. 6. századba, közelebbről Szent Benedek monostorába vezet. A Regula, a monachusok életszabálya a keresztény életalakítás egyik markáns dokumentuma és a korabeli szerzeteshagyományok szintézise. A Regula segítségével egy olyan közösség hétköznapjait és ünnepi hagyományait vizsgáljuk meg, akik magukat Jézus Krisztus tanítványainak tekintették, hittek a halálból való feltámadásban és az üdvösség reményében éltek.

A keresztény ünnep, mint eszkatológikus jel

A keresztény ünnep nem beteljesedés, hanem eszkatológikus szimbólum: átvezet a hétköznapok világából a nem látható, nem érinthető és mégis létező világba. A keresztény ünnep ikonszerűen láttatja Isten országának szépségét, igaz, csupán arra a töredék időre, míg az isteni liturgia tart.
A szerzetesnek itt és most Krisztus szenvedéseiben, az idő múltával pedig Isten országának időtlenségében és tágasságában is része lehet. Szent Benedek több helyütt bátorítja a végső időkre nyitott, az Úr második eljövetelére várakozó tanítványokat:
„De ha a szerzeteséletben és a hitben előrehaladunk, akkor majd szárnyaló szívvel és a szeretet elmondhatatlan édességével sietünk előre az Isten parancsainak útján. Így az ő vezetése alól magunkat soha ki nem vonva, mindhalálig állhatatosan megmaradunk tanítása mellett a monostorban, és béketűrésünkkel részt veszünk Krisztus szenvedéseiben, hogy aztán országának is méltó részesei lehessünk.”[2]
„De ha a szerzeteséletben és a hitben előrehaladunk…” — A várakozásban élő, reményeiben is megtisztult ember képes befogadni Isten irgalmát, és válik képessé a tiszta testvéri szeretetre, a conpassióra. A szerzetes a várakozásban, a reménnyel teli várakozásban kap kiképzést. A már és a még nem feszültségében élő közösség Jézus Krisztus feltámadásának tanúja, remény a világ számára. A már és a még nem feszültsége, mint minden feszültség, kettősségből fakad, s az elmozdulásban oldódik fel. Az ünnep az elmozdulás misztériuma. Elmozdulás pl. a kiengesztelődés, az együttműködés, a kérdés és az arra adott válasz, a visszajelzés, a testvéri látogatás… Minden ünnepen vannak házigazdák, meghívottak (hivatalosak) és választottak. „Mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.”[3] Jézus parabolájában a megszólítottak közül kevesen jutnak el a meghívástól a választásig, annak felismeréséig, hogy engem választott, engem is méltatott arra, hogy a királyi lakoma részese lehetek. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket.” Jézus Krisztus tanítványainak arányérzéke, alázata ennek az igének megértéséből fakad, és ez a meghívás minden Eukarisztiában megismétlődik.
„Krisztusnak semmit elébe ne tegyenek, aki minket az örök életre vezessen.”[4] Aki előttünk van, ahhoz igazodunk. Ha valakit Krisztus elébe teszünk, azt lefokozzuk: semmit, bálványt csinálunk belőle, mert Krisztus elébe senkit és semmit nem helyezhetünk, mert „Ő az Alfa és az Omega, Övé az idő és az örökkévalóság, Övé a dicsőség és a hatalom mindörökkön örökké. Amen."[5]
Krisztussal lenni: örök élet, ünnep. Mégis azt írja Benedek:
„aki minket az örök életre vezessen”. — Eszerint Krisztussal lenni, létezni csak az örök életben lehet. Rész szerint már itt a földön: az Eukarisztiában, a szent zsolozsmában, a munkában és a testvéri beszélgetésben, a lectio divinában. Az örök élet már elkezdődött Krisztusban, az Ő egyházában, mindazokban, akik Őt befogadták.

Az éjszakai liturgikus ünnepek

Szent Benedek a Regula 8. fejezetében a hagyománnyal szakítva — ugyanis számos korabeli monostorban a szerzetesek nem sokkal éjfél előtt keltek fel — megengedi, hogy a szerzetesek éjfél után két óráig aludjanak. Az enyhítéshez azonban egy szigorú rendelkezés társul: a szerzetesek az éjszakai istenszolgálat után már ne feküdjenek vissza. Ez is változtatás a hagyományhoz képest.[6]
Már a Qumrán-i közösség is kihasználta az éjszakát olvasásra és imádságra. Az éjszakák utolsó harmadában közösen virrasztottak, hogy közösen olvassák a könyvet és keressék az igazságot, és közösen dicsérjék Istent. A korai egyházban a buzgó keresztények és aszkéták számára szinte természetes volt, hogy éjszaka imádkozzanak, ugyanakkor az egyház egészét tekintve éjszakai liturgikus ünnepségeket csak a húsvéti vigília és vértanú-ünnepek előestéjén tartottak.
A sivatagi atyák egyikéről, Arszéniosz atyáról beszélték, hogy „Szombat este, vasárnap előestéjén hátat fordított a Napnak, és imádkozva égnek emelte kezeit mindaddig, amíg a Nap ismét nem ragyogott rá az arcára. Így élt mindvégig.”[7]
A nyolcvanas évek közepén Moldvában, a Sihla szkítjében élő öreg szerzeteseket kérdeztem, hogy miért kelnek fel éjfél előtt virrasztani. Az egyik atya azt válaszolta, hogy amikor mindenki elpihen, akkor is legyen, aki az emberiség nevében bemutatja a dicséret áldozatát. Az ünneplő, Isten dicséretére egybegyűlt közösség a távol lévőkkel, a világgal való szolidaritását közbenjáró és haladó imádságba foglalja.
Az éjszaka mindnyájunk számára az intimitásnak sajátos és érzékeny milliőjét ajándékozza, vagy épp az éjszaka szembesít bennünket, embereket és szerzeteseket életünk nehezen viselhető magányával. Nem lehet álomba fojtani a másik után sóvárgó énünket. A cölebsz szerzetesek éjszakája alapvetően ugyanazt, a Másikban megtapasztalható rejtettség utáni vágyat hordozza magában. Az erotikus vágy és az Isten érintése után sóvárgó vágy gyökerében az árvaság tapasztalata, és a rejtettség utáni igényünk fejeződik ki.
Az éjszaka sötétségében világító gyertyák és olajmécsek mintegy a virrasztó imádságban felolvasott Ige és a világ egymáshoz való viszonyát is értelmezik: Isten Igéje, a sugalmazott szó nem megszünteti, hanem megvilágítja mindazt, ami a rejtekben van. A régi nemzedékek istentapasztalatát hordozó Szent Iratok kifejezik, értelmezik, megszentelik a bennünk, emberekben és szerzetesekben is uralkodó sötétséget, énünk árnyékos oldalát. Szent Benedek monostorában a virrasztó imádság a közösségben veszi kezdetét, majd a személyes virrasztásba vezet át. A monostor Regulája megteremti a közösségi és a személyes istendícséret egyensúlyát, s ezzel a naponta ismétlődő ritmussal fokozatosan felkészíti a cönobiumban, közösségben élő szerzetest, hogy érett, felnőtt emberként tudjon élni a cellában, a magányban, az éjszakában is.

"Qumodo Matutinorum solemnitas agatur"

A laudest a Regula 12. fejezete reggeli ünnepnek[8] nevezi. A 8. fejezet utolsó mondatában a laudes idejére vonatkozó útmutatást találunk:
„Ezt napfelkeltekor kell végezni.”
A fény megjelenésének idején tartott imádság Krisztus feltámadására emlékeztet. Szent Benedek rendelkezése szerint a reggeli dicséretben (laudes)[9] énekeljük a Benedicite-kantikumot, melyben ezeket a szavakat találjuk: „meglátogat minket a magasságból felkelő, hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek” (Lk 1, 78-79) A Nap nemritkán akkor kelt fel, mikor ezeket a sorokat imádkozták, mely így a templomban tájékozódó ember számára Isten kegyelmének szimbóluma lehetett. A keresztény templomok szentélyének keletelése a kezdetektől a késő középkorig ugyancsak ezzel a kozmikus szimbolikával magyarázható.
A keresztény ünnep nem extatikus. Noha visszafogott, mégis a szimbólumok „érzékiségével” formálja képzeletünket, és építi a monostor szent közösségét. A fénymisztika, a tömjén illata és látványa, a zsolozsmában hömpölygő évezredes imádságok, a testvéri közösség jelenléte mi más, mint érinthető jelek, bennünket érintő, a Háromság jelenlétébe vezető, a Szentháromság közösségét érzékeltető szimbólumok.

Ünnep és hétköznap viszonya

Napjainkban éles kontraszt van az ünnepek, pl. a megakoncertek, futballmérkőzések, politikai nagygyűlések és a hétköznapok világa között, ami nemritkán megnehezíti az átmenetet, a hétfői újrakezdést.
A felfokozott akusztikus és egyéb show effektusok elkápráztatják az embereket, s ezzel nem a képzeletüket mozgósítják, hanem a közvetlen érzékeiket elégítik ki, nem közösséget teremtenek, hanem egy olyan tömeget, amelyben a személyek feloldódnak, amelyben az egyén nem képes és nem is akar felelősséget vállalni a saját tetteiért, nem gondolkodásra késztetnek, hanem gondolatokat sulykolnak. A anonimitás infantilizál. A tömegeffektusok olyan tendenciákat erősítenek fel az egyénben, amelyek végső soron agresszivitásba vagy épp ürességbe, unalomba torkollanak.
Ezzel szemben a monostor belső struktúrája egy kiegyenlítettebb viszonyt teremt a hétköznapok és az ünnepek között. S vélhetően abból fakad az egyensúlyt, hogy a hétköznapok rendjében is megjelenik az ünnepi elem, az istendícséret. A monasztikus élet három pillére: a tanulás, az imádság és a munka. Ezek aránya — Szent Benedek szabályzatában — az évszaktól függ, de minden nap jut idő az írások tanulmányozására, a közösségi és személyes imádságra és a kétkezi munkára. Természetesen a monachusok stabilitás fogadalmából fakadóan életük — a helyhez kötöttség, a közvetlen testvéri közösség állandósága, a hetente visszatérő 150 zsoltár ismétlődése — az évek, évtizedek során felszínessé is válhat. A monotónia, az ismétlődés szükségszerűen unalomba torkollik. „A baj nem is itt van. A művek szinte kivétel nélkül unalmon inneniek, túl „csupaszok”, túl „merészek”, vagy egyszerűen túl „hangosak” és „meglepőek” ahhoz, hogy belemerészkedjenek abba a zónába, ahol Tolsztoj, Racine, Dosztojevszkij, de főként Bach oly természetesen elidőzött. És akkor tettek egy nagy lépést, amire a monoton eső, az élő szív és annyi minden mellett legpéldásabban talán a tenger képes. Nincs szabadság és nincs igazi nagyság az unalmon túli közlések nélkül.”[10] — írja Pilinszky. Az unalom szó nem tartozik a Regula szókicséhez, ami nem jelenti azt, hogy nem látogatta volna meg a monostor lakóit az unalom démona, amikor már sem a változatosság, sem az ismétlés nem ajándékoz örömet. Szent Benedek — nyilván az életformából fakadó veszélyeket is érzékelve — számos olyan kolostori szokáson változtat, amely megítélése szerint az életet túlterheli. Feltehetően a helyzetfelismerési képesség és a kreativitásra is mozgósító belső szabadság az, ami Őt struktúra-teremtő emberré tette anélkül, hogy abszolutizálta volna a maga rendszerét. A Regula 8-tól 18. fejezetéig gondosan rendelkezik a zsolozsma szerkezetéről, mégis a 18. fejezet végén meglepő módon azt olvassuk:
„ kifejezetten megjegyezzük: hogyha valakinek a zsoltároknak ez az elosztása nem tetszenék, rendezze el maga, ha másképpen jobbnak ítéli.”[11]
A Regula nem kövület, nem törvénykönyv, hanem az életet segítő struktúra. Benedek érzékenyen figyel az emberi tényezőre, ezzel magyarázható az az engedékenység, ami kortársaihoz viszonyítva igen nagy belső szabadságról árulkodik. Jellemző példa erre, hogy Benedek korában a monostorok többségében — Róma kivételével — péntekről szombatra virradóan egész éjszakán át virrasztottak: ez az ószövetségi néppel, Izraellel való lelki kapcsolatuk kifejeződése. Benedek már nem írja elő a péntekről szombatra virradó egész éjszakát magába foglaló virrasztást, sőt a vasárnapot, vagyis az Úr napját megelőző egész éjszakán át tartó vigíliát sem.

Ünnepi szóhasználat

A szoros értelemben vett liturgia (zsolozsma, Eukarisztia) mellett az élet más helyzeteiben is — pl. a vendégfogadás, a monostor szerszámai, a beteg testvér — ünnepélyesség, méltóság jellemzi a benedeki közösséget. A Regula szóhasználatában a világ s benne az ember szentségi szemlélete tükröződik. A teljesség igénye nélkül lássunk néhány példát!
A Regula szerzője a szentek ünnepeit, a szentek halála napját születésnapnak nevezi, mivel az egyház tanusága szerint a szentség hírében elhunytak a mennyországban támadnak új és örök életre.[12]
Az Alleluja héber eredetű szó, jelentése: Áldott legyen Jahve! — a liturgikus felkiáltás Benedek idejében vitatott kérdés volt, és a szokások is eltértek egymástól abban a kérdésben, hogy mikor kell az Alleluját énekelni.[13] A monostorokban Isten szolgái feljogosítva érezték magukat arra – a plébániai közösségek szokásával szemben -, hogy az Alleluját a húsvéti időn kívül is énekeljék, nyilvánvalóan azért, mert a húsvét embereinek tartották magukat.[14]
„Ha volt valami vagyona, azt ossza ki előbb a szegények között, vagy ünnepélyesen adományozza a monostornak; de semmit se tartson meg magának az egészből, hiszen tudja, hogy attól a naptól fogva még saját testével sem rendelkezhetik.”[15]
A monostor közösségében elköteleződő ember „Ünnepélyesen adományozza” — ez a határozós szerkezet a vagyonról való lemondás liturgiájára utal, ugyanis nem pusztán a raktáros testvérre tartozik, hogy miként rendelkezünk örökségünkről, hisz a konkrét vagyonról való lemondás valójában a birtoklásról való lemondás és ennek a gesztusnak a közösség jelenlétében az oratóriumban van a helye.

A zsolozsma, mint a szüntelen imádság iskolája[16]

A Vigília, a Laudes, a Príma, a Tercia, a Sexta, a Nona, a Vesperás, a Kompletórium —összesen nyolc imaóra tagolja a huszonnégy órára osztott napot. Az Egyház első századaiban kialakult imarend biblikus alapja az a tanítás, hogy szüntelenül kell imádkoznunk, és nem szabad belefáradnunk.[17]
Már a Didakhé, ez a Kr. u. 100 k. keletkezett írás felszólítja a keresztényeket, hogy az Úr imádságát naponta háromszor imádkozzák. Alexandriai Kelemen (+215 k.) említi azt a hagyományt, amely szerint a 3., 6., és 9. órában imádkoznak a keresztények. Az ún. Apostoli hagyomány (215 k.) szerint, melyet Római Hyppolitnak tulajdonítanak, a 3. órában végzett imádság Jézus keresztre feszítésére emlékeztet, a 6. óra Jézus szenvedésére a kereszten, a 9. pedig arra, hogyan tér haza Jézus. Az imádságos embert ezután az éjszakai pihenést megelőző imádságra hívja meg Hyppolit, majd az éjféli, végül a kakasszó idején végzendő imádságra.
A korai egyházban tisztán látták, hogy az intézményesült közösségi imádság a szüntelen imádságot táplálja. Az imádság időpontjainak szimbolikus jelentését és az alapkötelességet, ti. hogy szüntelen imádkozzunk, soha nem szabad elfelejteni.[18]
Az istenszolgálat a szüntelen imádságból kimagasló hegycsúcs. Az imaóra ugyanakkor a nap óráit megszentelő közösségi imádság. A Teremtőt műveiért dicsőítés és köszönet illeti. Hálát adunk a világért, és dicsőítjük Istent a néma vagy imádkozni nem tudó teremtmények nevében is. Így az istendicséretben az imádkozó ember nem csak a jelenlévő testvérek közösségéhez tartozik, hanem ezen túl az egész teremtett világhoz is. Az imádság időpontjai a természet ritmusához igazodnak, mindez az imádkozó embert a kozmosz egészébe helyezi, s egyben kozmikus kötöttségét szimbolizálja.

Kiengesztelődés

„A reggeli dicséret és a vesperás ünneplése soha ne múljék el anélkül, hogy az elöljáró a végén mindnyájuk hallatára teljesen el ne mondaná az Úr imádságát, a Miatyánkot, az egymásnak okozott nehézségek tövisei miatt, hogy így az imádságban tett ígéret is, — amikor azt mondják: "Bocsáss meg nekünk, ahogyan mi is megbocsátunk" — kötelezze őket arra, hogy tisztítsák meg magukat az efféle vétkektől.[19] — Szent Benedek a sértővel és a sértettel együtt, az apát vezetésével együtt mondatja el újra meg újra az Úr imádságát, s benne a kingesztelődésre késztető sorokat. S természetesen a szerepek is — mint az életben rendszerint — cserélődnek: a sértőből lesz a sértett, sértettből a sértő. A szerepek változnak, de a Miatyánk szövege változatlan. A változatlan imádság, az Úr imádsága képes változtatni, sziklákat mozdítani.

A Húsvétot előkészítő böjt

Az ünnepet megelőző közösségi készület lehetővé teszi az ünnep fogadását.
A hétköznapok és ünnepek egymáshoz való viszonyát — ahogy erre már utaltam — egyrészt a kontraszt, másrészt a határok elmosódása jellemzi. Lássunk erre néhány példát: napjainkban az ünnepi fények, kellékek jóval a jeles napok előtt megjelennek., a római egyházban a böjti fegyelem, böjti szokások szinte teljességgel kivesztek. Szent Benedek monostorában a húsvétot megelőző készületi idő — a napi egyszeri étkezés rendjével együtt — a Szent Kereszt felmagasztalása ünnepétől, szeptember 14-étől kezdetét vette. Már a korai egyházban az idő — az ünnepek és a hétköznapok — megszentelésének különböző liturgiái alakultak ki. Vasárnap és a hétközre eső ünnepnapokon az Eukarisztia, hétköznapokon pedig elsődlegesen a zsolozsma liturgiáját végezték. Szent Ágoston tisztelettel beszél a kétféle hagyományról: van, ahol az Eukarisztiát naponta ünneplik, s vannak olyan közösségek, ahol csak vasárnap és jeles napokon gyűlnek egybe a Kenyértörésre. Szent Benedek monostorának eukarisztikus ünnepeiről csak nyomokban van adatunk. Benedek nem tartja szükségesnek, hogy a Regulában szabályozza, s egyáltalán nem reflektál a monostorok eukarisztikus szokásaira. Pachomius szabályzata azt bizonyítja, hogy a monostorokban az Eukarisztiát vasárnap ünnepelték. Az áldozat bemutatása ezt a napot az Úr feltámadásának napjaként tüntette ki. Mindenkinek részt kellett vennie az ünnepen. Benedeknél meghatározatlan a "missas" kifejezés, valószínűleg a misére vonatkozik. A Magiszter szabályzata szerint a húsvéti feltámadás napján kívül, amelyen a (plébánia)templomba mentek megünnepelni az Eukarisztiát, minden nap a főétkezés előtt szentáldozáshoz járultak, amelyet a (laikus) apát osztott ki.
„Ünnepnapokon azonban a mise végéig maradjanak éhgyomorral.”[20] — böjtidőben, mikor naponta csak egyszer étkeztek. Az étkezés előtt a felszolgáló testvérek a megszabott mennyiségen túl kapjanak bort és kenyeret.
„A szerzetes életének olyannak kell lennie, mintha állandóan negyvennapi böjti fegyelem alatt élne, mégis mivel kevesekben van meg ehhez az erő, ezért azt tanácsoljuk, hogy a negyvennapnak ebben az idejében teljes tisztasággal élje életét, ugyanakkor a más időkben elkövetett hanyagságait ezekben a szent napokban tegye jóvá. Ez akkor történik megfelelő módon, ha minden bűntől tartózkodunk, könnyek között imádkozunk, szent olvasmányokat olvasunk, a szív töredelmére és az önmegtagadás cselekedeteire törekedünk. Ezekben a napokban tehát szolgálatunk szokott mértékéhez adjunk hozzá valamit: külön imádságokat, ételben és italban önmegtagadást. A kiszabott mértéken felül mindenki ajánljon föl valamit saját akaratából a Szentlélek örömében Istennek, azaz: vonjon meg valamit testétől az ételben, italban, alvásban, beszédben és tréfálkozásban, és így a lelki vágyódás örömével várja a szent húsvétot.”[21]
A negyvennapi böjt idején pedig reggeltől egészen terciáig olvasmányaikkal foglalkozzanak, és utána négy óráig végezzék a rájuk bízott munkát. A negyvennapi böjtre mindenki kapjon egy könyvet a könyvtárból, amelyet elejétől végig olvasson el. Ezeket a könyveket a negyvennapi böjt elején adják ki.”[22]
„Szeptember 14-től a negyvennapi böjt kezdetéig mindig délután három órakor étkezzenek. A negyvennapi böjtben pedig egészen húsvétig vesperás után egyenek.”[23]
A Regula, mint a fent idézett részletek szemléltetik, a Húsvét ünnepét előkészítő böjti időszakot két periódusra tagolja: szeptember 14-étől hamvazószerdáig, és a nagyböjt kezdetétől Húsvétig. A csaknem féléves cikluson belül a várakozás intenzitása nő, a testvérek az ünnep közeledtével egyre keményebb aszkézist vállalnak mind egyénileg, mind a közösség egésze. A szellemi munka, a lectio divina rendkívüli eleme ennek az ünnepi előkészületnek.

A túlcsorduló öröm

Szent Benedek Regulájának minden ízét a Húsvét fénye ragyogja be: az évente — hetente — naponta visszatérő ünnep igézetében élnek a monachusok. A napirendet, a zsoltárok rendjét, a vendégfogadás rendjét, a monostor szerszámainak rendjét Húsvét felől lehet meghatározni. Benedek az Eukarisztia és a Húsvét megünneplésére vonatkozó rendelkezést nem hagyott a tanítványokra. A keresztény közösség élete Húsvét misztériumából táplálkozik. Ezt a táplálkozást, a Szentlélekkel való eltöltekezést egész konkrét, érzékletes képpel Aranyszájú Szent János fogalmazta meg: „Akik böjtöltetek és akik nem böjtöltetek, vigadjatok ma. Tele az asztal tobzódjatok valamennyien. Sok a borjú, senki se távozzék éhesen. Mindannyian élvezzétek a hit lakomáját. Mindannyian élvezzétek a jóság bőségét. Senki se siránkozzék szegénysége miatt, hiszen megjelent a közösség országa. Senki se bánkódjék vétkezései miatt, hiszen bűnbocsánat kelt ki a sírból.”[24]
Aranyszájú Szent János húsvéti homíliájában Isten országa a közösség országa.
Húsvét közösséget épít az egymás mellett élőkből, és kapcsolatot teremt az ember és a teremtett világ között. Húsvét dinamikája a megosztott szívű embert megszenteli, azaz megtisztítja és új reménységgel ajándékozza meg: hogy mégis lehetséges szeretetben, testvéri közösségben, egységben élni itt a földön, egy monostorban, Isten szent Egyházában. A Húsvéti esemény titkát az elmozduló sírkő képében megfestette már számos művész.
Ünnep: az elmozdulás misztériuma. Nem az ember mozdul be, hanem a Szentlélek. Aztán a Lélek mozdítása következtében természetesen az ember is megelevenedik, az emberi kapcsolatok is megelevenednek, hogy már többé ne egyedül, hanem ketten vagy hárman imádják az egyedül szent és örök Istent.

(Megjelent: Pannonhalmi Szemle 2005, XIII/1, 131-143.)

Jegyzetek:

[1] Alexander Schmemann: A világ életéért, Paulus Hungarus - Kairosz, 2001. 160-164. p.
[2] Prol 49-50
[3] Mt 22, 14
[4] RB72, 11
[5] Húsvéti liturgia
[6] Cassianus, Inst 3,4
[7] A Szent öregek könyve, Arszéniosz 30. 47. p, Ford. Baán István, 2001.
[8] RB 12 cím: "Qumodo Matutinorum solemnitas agatur"
[9] RB 12,1-4.
[10] Pilinszky János: Egy lírikus naplójából, in.: A mélypont ünnepélye, I-II. I /476. p. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984.
[11] RB 18, 22
[12] RB 14. fejezet: Miként kell megtartani a vigíliát a szentek születésnapján?
[13] RB 15,1-4, RB 44,3.7, RB 9,9; RB 11,6; RB 12,2.
[14] G. Holzherr im.
[15] RB 58,24-25.
[16] RB 16, 1-5. Miként kell az istenszolgálatot napközben elvégezni?
[17] V.ö. Lk 18,1; 1 Tessz 5,17.
[18] V.ö. 1 Tessz 5,16-18.
[19] RB 13, 12-13.
[20] RB 35,14
[21] RB 49: A negyvennapi böjt megtartása
[22] RB 48, 14-16
[23] RB 41, 6-7
[24] Liturgikon II. 200. p. Budapest, 1972, Ford.: Berki Feríz.