Zinon atyát az egyik legnagyobb élő ikonfestőnek tartják. A Velikaja és a Mirozsa folyók találkozásánál, az észak-orosz középkori városka, Pszkov mellett, az egyik legrégibb és legszebb monostorban 1994 nyarán ikonfestő szerzetesekből egy kis közösség jött létre. Vezetőjük Zinon archimandrita. Zinon 1953-ban született a dél-oroszországi Pervomajszkban. Az odesszai Művészeti Intézetben tanult. A katonai szolgálat teljesítése után 1976-ban belépett a pszkovi Barlang-monostorba, ahol pappá szentelték.

Az interjú 1995 novemberében a Mirozsi (Pszkov) Urunk Színeváltozása monostorban, az atya ikonfestő iskolájának székhelyén készült.

J: Ön azt mondta, hogy Oroszországban jelenleg nem létezik ikonfestő iskola, és hogy pillanatnyilag nem lehet a hagyomány felelevenítéséről beszélni. Ez azt jelenti, hogy a mai ikonfestészet még nem találta meg a saját fiziognómiáját?

Z: Ismert, hogy az ikont a múlt század végén fedezték fel újra, amikor mindenkit elkápráztatott az ikonok szépsége, és más szemmel kezdték nézni az ősi szakrális művészetet. De a történelmi események úgy hozták, hogy ennek a folyamatnak nem volt folytatása. Csak az utóbbi néhány évtizedben tűntek fel olyan személyek, akik komolyan kezdtek el az ikonfestészettel foglalkozni. Ahhoz, hogy feleleveníthessük a hagyományt, de még inkább, hogy valami újat mondhassunk az ikonfestészetben, még idő kell. Húsz vagy harminc év nem elegendő: elszakadtunk a hagyományainktól, és hogy összekössük az elszakadt szálakat, hogy újra felfedezhessük a hagyományt, számottevő időre van még szükség.

Ugyanakkor még iskoláról is korai beszélni. Az autentikus teremtő erő csak egy hagyományon belül lehetséges igazán, és nekünk még arra kell törekednünk, hogy közel kerüljünk a hagyományhoz. Nem elegendő csak a technikát elsajátítani, hanem közel kell kerülni az egyház szellemiségéhez, az igazi ortodoxia szellemében, át kell változtatni azt a nagyon gazdag örökséget, amit kaptunk, és meg kell szűrni a jelenlegi egyházi ismereteken keresztül. Tehát csakis így lehet majd valamit megvalósítani. Mostanáig még csak tapogatózunk. Minden ikonfestő, ha valóban komolyan nézi a saját munkáit, csakis egy tanítványnak, és semmi többnek érezheti magát.

J: Az ikonfestőnek tehát be kell kapcsolódnia a hagyományba, az egyházba, de ma még nem találtuk meg az egyházi élet adekvát formáit. A múltban, aki ikonfestő akart lenni, fel tudott készülni egy monostorban, ahol a műhelyen túl egy közösséget és liturgikus életet is talált. Az ember nem maradt magára. Ma viszont nagyon bizonytalan a parochiális templomok közösségeinek újjáépítése, miközben, hogy valaki ikonfestővé válhasson, egyházi környezetre, egy spirituálisan egészséges környezetre van szüksége.

Z: Azután, hogy az egyház visszanyerte a szabadságát, itt Oroszországban már megtapasztalt egyházi formákat próbálnak meg újjáéleszteni, elsősorban az ortodoxia szinodális formáját. Ez normális, hogyha a fejlődés egyik állomásáról van szó, de hogyha itt megállunk, zsákutcába lépünk. Vegyük csak figyelembe az úgynevezett párizsi iskola vallásbölcselőit és teológusait: ha ők nem lettek volna, évtizedeken keresztül nem lett volna semmiféle teológiai gondolatunk sem. Mérhetetlen például Nyikolaj Afanaszjev, Georgij Florovszkij, Alekszandr Schmemann érdeme, akik egy különösen nehéz helyzetben találván magukat, tudtak más szemmel is nézni a saját hagyományaikra. Az őket körülvevő környezet, katolikus vagy protestáns, számtalan kérdést vetett fel, amelyekre szükséges volt az egyház nevében válaszokat adni.

Azon kívül szükséges volt, hogy ne csak az orosz ortodoxia nyelvezetével beszéljenek, hanem az egyetemes ortodoxia nevében. És szükséges volt, hogy nagyon jól ismerjék ezt a hagyományt, hogy teljesen benne legyenek, hogy ennek a hagyománynak a nevében beszélhessenek. Épp ez az, amit ragyogóan csináltak. Például Alekszandr Schmemann atya könyvei a liturgiáról a legjobbak közül valók, és kikerülhetetlenek azon kortársaink számára, akik alaposan szeretnék megismerni az ortodoxiát.

Annak érdekében, hogy a szakrális művészet magas szintet érjen el, reformokra van szükség, méghozzá liturgikus reformokra is. Nálunk viszont a reform szó félelmet kelt. Mindenesetre a reformok előbb vagy utóbb elkerülhetetlenek lesznek. A katolikus egyház az ötvenes években ugyanezen a krízisen ment át, megérezte ugyanezen félelmeket a latin nyelv elhagyása kapcsán. Mindenestre elhatározta, hogy tesz valamit, és a II. Vatikáni Zsinat teljesen átformálta a katolikus egyház belső életét még akkor is, ha sokan ezzel elégedetlenek. De az életet nem lehet föltartóztatni. Az élet felveti a problémákat, és meg kell válaszolni őket. Ez mindig így volt. Lecövekelni meghatározott formáknál, és mindegyiket fixálni mindörökre, egyszerűen lehetetlen. Oroszországban egyszer már ez tragikusan végződött, a 17. században, a szakadással.

Az ikon sohasem tudott volna az egyházon kívül megszületni, amiért is az egyház mindig is jól meghatározott feltételeket szabott az ikonhoz, ugyanazokat a feltételeket, amelyeket a prédikációkhoz kívántak meg. A szent kép annyira tudja átadni az egyház tanítását, amennyire a szavak, de annak ellenére, hogy tanúságtevő, tud hamis tanúságot is tenni. Sajnos ma ugyanis az ikon nem azt a helyet foglalja el a liturgiában, ami megilletné, úgy látszik, hogy többé senki sem követel meg tőle semmit, hanem bármelyik ábrázolásra rámondják, hogy ikon. Hogy valamilyen módon felmérhessük a kialakult helyzetet, a problémákat zsinatilag lenne szükséges vizsgálni, közösségi módon, miközben mi nem tudjuk, hogy hogyan tegyük ezt. Nem akarják meghallgatni mások véleményét. Ha valaki nem úgy gondolkozik, mint én, többé nem az én barátom…

J: Az ikon az egyházban született, még jóval a szakadás előtt. Valóban tarthatjuk-e róla, hogy nem csak a keleti ortodox egyház öröksége, hanem az egész kereszténységé?

Z: Egészen biztos. Amikor ugyanis Európában utazgatva lehetőségem nyílt a román kori templomok freskóit látni, meggyőződhettem, hogy a bizánci hagyomány nagyon világosan átüt rajtuk. Az igaz, hogy azonnal látszik, nem görög festette őket, mégis a koncepció, ami előáll közös. Más és ugyanakkor nagyon kifinomult. Íme egy válasz az előbbi kérdésre, a hagyományra. Úgy tartják, hogy az ikon a Kelet öröksége, miközben Nyugaton nem értik meg. De valójában nem így van. Gyakorlatilag minden katolikus templomban (időnként még a protestánsokban is) vannak bizánci, vagy régi orosz ikonok. A nyugat megérti az ikonokat, és erre van szüksége a Keletnek is. Sőt inkább azt mondanám, hogy ott jobban megértik és tanulmányozzák; mi ellenben ülünk a babérjainkon, gondolván, hogy valami majd csak történik.

Egy másik dolog ami engem még lenyűgözött, a román kori templomok ornamentális elemeinek bősége, amelyekkel a 12. századi orosz templomokban is találkozhatunk. Evidens, hogy az európai kapcsolatoknak jóknak, szorosaknak kellett lenniük. Alekszandr Nyevszkij elrendelte, hogy Pszkovban építsenek egy latin templomot. És Kijevben a 13. században létezett egy domonkos kolostor. Nyugati szentek, mint pl. Szent Kelemen római pápa, nagy tiszteletnek örvendtek a Ruszban, Kijevben, Novgorodban, Pszkovban.

J: Beszéljünk az ikonosztáz problémájáról, amely azért született a múltban, hogy a híveket segítse a misztériumok befogadásában a liturgiában, miközben ma folyamatosan azt emlegetik, hogy egy fal, amely elválasztja a laikusokat és a klerikusokat az oltárnál. Ön mit gondol erről?

Z: Talán különösen fog hangzani egy ikonfestő ajkáról, de én teljesen megszüntetném az ikonosztáziont. Vagy inkább csak két ikonra, Krisztuséra és az Istenszülőére csökkenteném. Ami pedig a királyi ajtókat illeti, teljesen megszokott módon egy korlátnak kell helyettesíteni. Egyébként a görögök a liturgia elején kinyitják az ajtókat, és csak az utolsó elbocsátó után csukják be. Az oltárkorlát az antikvitásban tisztán funkcionális jelentéssel bírt, mint ahogy a mai katolikus templomokban, ahol az oltár előtt léteznek alacsony korlátok, hogy a nép ne férjen túl közel, és hogy ne zavarja a szertartást.

Eredetileg az ikonosztáziont nem úgy képzelték, ahogy azt ma a hívők tartják. Egyáltalán nem egy olyan fal volt, amely elválasztja az oltárt a hajótól, mivel a hajó tere éppen ugyanúgy szent. Épp ellenkezőleg, az ikonosztáziont egy olyan falnak képzelték, amely egyesít. Magának az ikonosztáznak az ötlete az isteni megtestesülés titkából születik, minden ikon krisztologikus, azt tanúsítja, hogy Krisztus belépett a világba, emberré lett, és örökké azok között él, akik hisznek benne, a világ végezetéig. Az ikon a látható tanúságtétele az Ő köztünk való jelenlétének. De az ikonnak szüksége volt egy tartóra, egy falra, hogy be lehessen helyezni a templom terébe. Így született az ikonosztázion. De az ikonosztáz soha nem izolálta az oltárt, mint ahogy ma sokan az ószövetségi templom Sancta Sanctorumaként képzelik, miközben a hajót szent térként értelmezik, az átriumot pedig a pogányoknak fenntartott helynek. Az ószövetségi templom kategóriáit helytelen és ellentmondásos módon vetítették az újszövetségi templomra, ha a liturgikus szövegeket vesszük tekintetbe. A történész Golubinszkij a század elején javasolta, hogy az ikonosztáziont csökkentsék csak egy rendre, és hogy a királyi ajtókat is csökkentsék egy méter magasság alá, de a történelmi helyzet nem tett lehetővé semmilyen változást. Az 1917-18-as zsinaton a szakrális művészettel kapcsolatos problémákat felvetették, de nem volt idő, hogy kimerítő módon vizsgálják meg őket.

Mára biztosan elérkezett a pillanat, hogy beszéljünk róla, még ha az oroszoknak az Avvakum protopópa által meghirdetett karakterisztikumuk is van: „Ha valami nálunk szokásban van, így is legyen örökkön örökké, és hozzá se nyúljon senki.” Például a század elején sok hívő nem járt olyan templomba, ahová be volt vezetve az elektromos áram, meg lévén győződve arról, hogy emiatt ott nincsen jelen az isteni kegyelem. Ma ellenben semmilyen módon sem lehetne kitudni az elektromosságot a templomokból. Oroszországban nagy fáradságba kerül bármiféle dolgot bevezetni, és ugyanakkora fáradság szükséges az elhagyásához. Ugyanez történne a többsoros ikonosztázionok esetében: egy tipikusan orosz jelenség, amiért sokan úgy tartják, hogy hozzátartozik az ortodoxiához.

Próbálja meg egy kicsit átgondolni a szavak efféle társítását, hogy „orosz ortodoxia” vagy „görög ortodoxia”. Különösen hangzik, de ezen a ponton kénytelenek vagyunk „tiltott” témákat érinteni: az oroszok úgy tartják, hogy a görögök nem teljesen ortodoxok; a görögök a maguk részéről viszont nem képesek elismerni, hogy az oroszoknak saját liturgiájuk van, hanem azt mondják, hogy az oroszok megváltoztatták a bizánci hagyományt. Hivatalosan létezik közöttük az eucharisztikus közösség, de hiányoznak a valódi testvéri kapcsolatok, hiányzik az igazi szeretet. Minden helyi pátriárkátus, minden autokefál egyház a Rómával való szakítás után mindig egymás riválisai voltak, első helyen a nemzeti területeken, másodsorban a politikai kérdésekben. Konfliktusok voltak a görögök és bolgárok, a görögök és az oroszok, a bolgárok és a szerbek között, és így tovább. És ezért van az, hogy mindenkinek megvan a saját ortodoxiája. Az egyház hangját a sztarecek őrizték meg, akiknek a megérzéseivel mindenki számot vet. Az antikvitásban ellenben a sztarec és az egyház szinonim fogalmak voltak, a sztarec azt tanította, amit az egyház mond. Ma ellenben néhányszor individuális szerepeket és doktrínákat ütköztetnek az egyházban. Ezért egy ahhoz hasonló jelenséghez asszisztálunk, amelyet Szent Pál szemére hányt a korintusiaknak: „Valaki azt mondja közületek: Én Pálé vagyok, én ellenben Apollóé, és én Kéfásé, én pedig Krisztusé” (1 Kor 1,12), Krisztus egyébként arra figyelmeztetett minket: az a ház, amelyik meghasonlik önmagával, nem tud talpon maradni.

J: Cikkeinek egyikében olvastam, hogy míg korábban az egyház harcolt az ikonokért, ma az ikon küzd az egyházért.

Z: Ezek nem az én szavaim, hanem Leonyid Uszpenszkijéi. Ma nagyon sokan vannak az egyházban másodrangú vitákkal elfoglalva, miközben átsiklanak a létfontosságúakon. A dialógus gyakran egy alapvető ambiguitás veszélyét hordozza, vagy a dogmatikus meghatározások tűnnek nehezen érthetőnek, elvontnak; ellenben az ikon nyelvezete érthető minden kereszténynek, nem léteznek a szavak által felhúzott kerítések. A mai embert elárasztja az információk bősége, nem ad hitelt többé a szavaknak. Az ikon az osztatlan egyház öröksége, a skizmánál sokkal hamarabb formálódott meg. Ma is, amikor lehetetlen egyetértésre jutni a szavak szintjén, mert a szavak elvesztették az eredeti hatóerejüket, az ikon prédikál és tanúságot tesz a mai világnak.

Az ikon hangja az egyház hangja. Az ikon újjászületése a teológia újjászületése, az evangéliumi kapcsolat újjáéledése a valóság határain. Nem véletlen, hogy Nyugaton többfelé újjászületnek az ikonfestő iskolák, Olaszországban, Franciaországban, Németországban, és én megpróbálom a kapcsolatot fenntartani velük.

J: Nem gondolja, hogy a spiritualitás kifejezésének különböző formái léteznek, és hogyha Keleten az imádsághoz szükséges az ikon, attól még a Nyugat számára nélkülözhető lenne?

Z: Nem könnyű erre a kérdésre válaszolni. Különböző korokban különböző módon történtek dolgok. Ma ellenben a katolikusok úgy tartják, hogy szükségük van az ikonra. Magának a keleti (bizánci) rítusnak a jelenléte a katolikus egyházon belül azt mutatja, hogy nem csak egyedül az ikont művelik, hanem az egész keleti spiritualitást. Nálunk ellenben azt úgy fogják fel, mint egy jezsuita stratégiát az ortodoxok félrevezetésére, rászedésére.

De a tények magukért beszélnek: immár lassan 70 éve, hogy a belgiumi Chevetogne-ban létezik egy bencés monostor, és egy ortodox sem tért át katolikusnak, még ha keleti rítusban, egyházi szláv nyelven is végzik az istentiszteletet; ellenben 4 vagy 5 szerzetes tért át ortodoxnak. Ennek a monostornak a szerzetesei elleneznek bármiféle prozelitizmust, éppen ellenkező a céljuk: mindenkinek annak kellene maradnia, ami. Egyszerűen csak az ellenségeskedést kell kiiktatni. Nincs rá ok, hogy ellenségek legyünk. A két nagy hagyománynak, a keletinek és a nyugatinak kiegészítenie, és nem kizárnia kell egymást. Chevetogne-ban úgy érzem magam, mint otthon. Sok szerzetes azt mondta nekem, hogy a latin rítust a keletin keresztül fedezték fel újra, az ortodox liturgián keresztül. És én vica versa, miután megismertem a latin rítust, új fényben láttam a keleti liturgiát. A kölcsönös kapcsolat abszolút szükséges. E nélkül az egyház élő teste nem tud létezni. Azon kívül az egyház mindig is megélte ezt a kölcsönösséget, sohasem létezett elszigeteltségben, mindig is létezett művészeti, teológiai és spirituális eszmecsere.

A mi teológiai iskolánk mindig is rajta tartotta a szemét a Nyugaton, gyakran „unos-untalan ismételve dolgokat” a nyugati teológiából (Florovszkij kifejezése): sok katolikus visszautasította a skolasztikus teológiát, mintegy mára túlhaladott dolgot, miközben nálunk tovább folyik a művelése; például a ritka áldozás gyakorlata is nyugatról ered, miközben ma teljesen ortodoxnak tartják, és sok pap ellenzi a hívek gyakori áldozását.

J: Zinon atya, ön mindig azt mondja, hogy az ikon a menny megtapasztalásából, a liturgikus élet és az Eucharisztia tapasztalatából ered. Ezért talán az ikon újjászületése körüli nehézségek azokból a súlyos egyházi problémákból erednek, amelyekben élünk?

Z: Igen, az ikon problémáját nem szabad az egyház többi gondjától elválasztva vizsgálni. És minden a zsinatra utal. Már több mint ezer éve, hogy az ortodox világban nem ült össze zsinat. Van, aki azt mondja, hogy az nem jó semmire, mások szerint, ami még rosszabb, nem is lehetséges. Ezt azt jelentené, hogy a Pokol kapui már erőt vettek az egyházon. A zsinat ugyanis az egyház vitalitásának és aktivitásának a jele. Ha a zsinat nem létezhet, az azt jelenti, hogy az egyház halott. Ez pedig szép nagy eretnekség.

J: Nem érzi úgy, hogy az ortodoxiában hiányzik az egységes állásfoglalás, az egyház álláspontja a főbb kérdésekben?

Z: Sajnos így van. Ellenben az ökumenikus zsinatok atyáinak a mai élet sok problémája egyáltalán nem is juthatott az eszébe. Ezekre a problémákra ma lenne szükséges megadni a helyes válaszokat. De hogy az egyház nevében válaszolhassunk, ezeket a problémákat közösen kell megvizsgálni. És bizony nem elég egyszerűen egy helyi zsinat vagy szinódus: egy pánortodox zsinatra van szükség, a görögök, az oroszok és minden ortodox részvételével, ettől a pillanattól minden egyház a saját tapasztalatával gazdagíthatná. Az oroszok csak egyedül nem állnak olyan fokon, hogy önmagukban objektív döntéseket tudnának hozni.

Ellenben nekünk ortodoxoknak abszolút szükségünk van arra, hogy tekintetbe vegyük a katolikus egyház utóbbi évtizedeinek tapasztalatait. Elsősorban a II. Vatikáni Zsinatra utalok, amely meggyógyította a nyugati keresztény világot, és a katolikus egyház sok problémáját megoldotta. Ma, az orosz ortodox egyház, és az egész ortodox világ nagyon hasonló problémákkal áll szemben, mint amelyektől szenvedett a katolikus egyház a zsinat előtt. Készen állnak az ortodoxok a zsinatra? Nem tudom…

J: Zinon atya, ma uralkodóvá vált az a nézet, miszerint az egyház kreatív korszaka, legalábbis kanonikus és dogmatikus szempontból lezárult. Az alapvető kérdéseket már megoldotta a hét egyetemes zsinat. Nekünk hívőknek tényleg csak annyi a feladatunk, hogy egyszerűen megvalósítsuk ezeket, anélkül, hogy eltérnénk a megszokott kerékvágástól? Valóban így van?

Z: Egészen biztos, hogy nem. Hogy egy példát mondjak, éppen a legfájdalmasabbak közül: hogyan használjuk ma az egyházi kánonokat? Különösen, hogyan gyakoroljuk ma a bűnbánatot? A kánongyűjteményekben meghirdetett normák, a tiltások, a kiközösítések területén ma már teljesen elfogadhatatlanok. Élő emberekre alkalmazni őket egyszerűen lehetetlen. Például: jön hozzám gyónni egy 70 évesen megtért, de gyermekkorában megkeresztelt asszony. Olyan bűnei vannak, amelyek miatt kb. 20 évre kellene eltávolítanom az egyháztól. Mit tehetünk ebben az esetben? Én személyesen egyedül nem tudom eltörölni ezeket a normákat, csak egy zsinat teheti meg, ezek érvénybe maradnak. Aztán ráadásul vannak még a záradékok: akik nem tartják be az előírásokat, a pokol tüzében égjenek. Ellenben, Isten kegyelme folytán, mégsem fogom húsz évre kiközösíteni ezt az asszonyt.

A probléma a következő: milyen mértékig lehet áthágni ezeket a szabályokat? Némelyek a büntetés idejét felére vagy tizedére csökkentik, mások nem tartják szükségesnek egy az egyben alkalmazni. Mások viszont a betűhöz tartják magukat, és kiközösítik. De szinte senki nem gondolja, hogy a kiközösítés büntetés, ellenkezőleg, sokaknak éppen az az elégtétel, hogy minden vasárnap áldozzanak. Minden büntető jellegű szabályt egy bizonyos korban alkottak, amikor teljesen mások voltak a szokások. Én biztos vagyok benne, hogy a 20. század végének embere különbözik a 8. század emberétől.

Az összes helyi hagyományunk nem több szokásoknál, amelyeknek semmi kapcsolatuk sincs sem a zsinattal, sem a teológiával. Nekem úgy tűnik, hogy tágabb értelemben ma nem tudjuk megoldani ezeket a problémákat. Egyszerűen mindenkinek azt kell tennie, amit tud, a maga helyén. Elérkezett a pillanat, hogy ma nem annyira beszélni kell a hitről, mint inkább tanúságot tenni róla. Lehet csodálatosan beszélni. De hát ma ki ne tudna beszélni?! – de ha nem tesz semmit, semmi sem fog változni. Én azt teszem, amit tudok. Ikonfestő vagyok, és az én feladatom, hogy ikonokat fessek.

J: Ön azt mondja, hogy amennyiben megváltozik az ikonokhoz való viszony, sok dolgot az egyházban is meg tudunk változtatni, egyébként pedig az összes probléma valahol összefügg…

Z: Röviden megismétlem, amit már sokszor elmondtam, de ami nekem alapvetőnek tűnik: tudósok és restaurátorok egyoldalúan vizsgálják az ikonokat, csak egyfajta művészetet látnak bennük, elfelejtvén, hogy az ikon sohasem tűnhetett volna fel az egyházon kívül, hanem éppen a liturgiából születik.

Még a hívek sem tekintenek megfelelő módon az ikonra, egyszerűen csak egy kultusztárgyat látnak benne, anélkül hogy figyelembe vennék, hogy az ikonnak szépséggel és művészi értékkel kell bírnia. Nekem úgy tűnik, hogy elérkezett az idő, amikor egyrészt a tudósok és a restaurátorok, másrészt az egyházi emberek, hívők között lehet és kell kapcsolatot kialakítani. Az előbbiek tudják segíteni a híveket, hogy valóságosan láthassák az ikonok szépségét, a hívők pedig meg tudják adni a kutatók és restaurátorok munkájának jelentőségét. A művészetkritika, mint tudomány zsákutcába jutott.

J: Talán az erők egyesítése egy lépés lesz az egyházi közösség felé, vagy legalábbis az együttműködés felé. Remélem, hogy éppen ezzel foglalkozik az ön iskolája, amely a kapcsolatok kitüntetett központjává válhat. A Mirozs monostor ideális hely ezekhez a kapcsolatokhoz. Ön mit gondol erről?

Z: Egyelőre még csak álmok, és nem tudom, hogy mikorra tudjuk megvalósítani ezeket a terveket. Biztos, hogy a Mirozs monostor alkalmas, hiszen szemünk előtt vannak a 12. század szent festészetének gyönyörű modelljei, amelyektől sokat lehet tanulni. A jövőben szeretnék itt egy centrumot létrehozni, ahol az emberek tudnak tanulni és dolgozni. És elengedhetetlenül szükséges a különböző hagyományú keresztényekkel fenntartani a kapcsolatot, mert a katolikusok között is sok ügyes ikonfestő van, mint ahogy a külföldön élő ortodoxok között is. Mindezek nagy megtiszteltetésnek érzik, hogyha itt Oroszországban, egy monostorban élhetnek. De a katolikusokat gyakorlatilag egy monostorban sem fogadják be. Azon kívül szeretnénk művészettörténészeket és teológusokat hívni, hogy összejöveteleket és felolvasásokat tartsanak, mert az ikonfestészet tudósai és a teológusok közötti kapcsolat elkerülhetetlen.

De minden az anyagi feltételektől függ, mert ebben a pillanatban nem tudok senkit sem befogadni, főleg nem a nyugatiakat. Ki tudja, talán a jövőben sikerül tenni valamit.

Fordította: Terdik Szilveszter

Megjelent: BOROSTYÁN-KÚT, 2003 /4